Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 2. - A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat Könyvtára 122. (Budapest, 1929)
Régi magyar sebészekről
Bégi magyar sebészekről 59 Mindezzel azonban korántsem akarom azt mondani, hogy minden magyar gyomor válogatós lett volna. Elég olyan példára akadunk a régiségben, mely már az animalis falánkság határán mozog. Nem is csoda: nagy volt a training, őseink jóformán minden változást, életüknek minden fordulatát, szerződést, alkut, kézbecsapást, halált és születést, győzelmet és vereséget, mindent, ami vígat és szomorút hoz az élet, torral és vendégséggel ültek meg. Akkor voltak igazán boldogok, ha jól ettek és ittak, s ezt nem lehet szemükre hányni, mert minden más nációról is el lehet mondani, hogy de te fabula narratur. Hiszen még a finnyás francia költő is úgy jellemezte hajdanában az emberi boldogságot: Digérez-vous? voilá l’affaire, L’homme n’est rien, s’il ne digére. Car, sans cela, plaisir et jeux S’envolent aux pays de fables; L’esprit fait les morteis aimables. Mais Vestomac fait les heureux. Főuraink és gazdag nemeseink közt akárhány volt, ki a szó szoros értelmében megette és megitta az ősi vagyont. Hogy csak gróf Csáky Lászlót, az országbírót említsem a 17. századból, ki szép két várának s a lévai és tatai domíniumoknak hágott a nyakára a gyomra révén. Mikor a szakácsa a húst vagdalta, azt szokta hozzá mondani: „Lévát, Tatát felvagdaltuk!“ és az ő emlékét örökítette meg az a hajdanában járatos szólásmondás is, hogy „Skárlát, gránát, nyuszt: Léva, Tata, suszt!“ (vagyis — fuccsl). De nem kell éppen a főurakra, vezető nemes emberekre gondolnunk: a nagy evések-ivások a közrendű, sőt szegény emberek közt is mindennaposak voltak, csak alkalom kellett hozzá. Sőt a hagyomány és a szokás sokszor rákényszerítette a szegényt is, hogy utolsó garasa árán a mások gyomrát töltse. Itt térhetek rá tulajdonképpeni tárgyamra: a régi magyar sebészek, borbélyok mesterebédjére. Hogy milyen úton-módon lett valaki hajdanában (a 16—17. századot és a 18-iknak első felét értve) sebészmesterré, azt már más alkalommal is érintettem s e helyen nem szándékozom kelleténél bővebben foglalkozni vele. Röviden szólva: két-három apródesztendő4 (vagyis két-három évi inaskodás) után, feltéve, hogy a szokásos társpoharat — „convivium sociale vulgo társpohár vocatum“4 5 — vagy a helyette megállapított vált- ságpénzt6 7 megadta, legénnyé vagy ücsúrrá7 avatták. A társpoharazás régi szertartásos módja az volt, hogy az ifjú (vagy apródbéres-) legény két keresztapát választott s velők az atyamesterhez ment a céh-helyiségbe, hol már a többi legények összegyűltek. Az apródbéres legény megállott a két keresztapa között, a céhláda és az atyamester előtt, ki több fortélyos kérdést intézett hozzá. A feltett kérdésekre talpraesett feleletet vártak. Közben a két legény-dékán az atyamester intésére 4 V. ö. Heltainál: Senki mesterré ne tegye magát, minek előtte ki nem szolgálta az apródesztendőt, vagy Udvarhelyi Péternél: Nincs tudomány, melynek apródesztendeje nem volna. 5 így mondja egy 1618-ból való, Sopronyi György részére kiállított munkácsi apródbizonyítvány (Nemzeti Múzeum levéltára). 8 A mindjárt említendő 1735. évi debreceni chirurgus-céhszabályzat rendelkezése szerint 18 forintot. 7 A ficsúr-kifejezés inkább csak Erdélyben és Magyarország északkeleti részében járta, aminthogy maga a szó is az oláh fecsor-ból („legény“) alakult s csak később vette fel a mai „cicomás nyalka úríi“ jelentést, talán éppen a felszabadult iparoslegény piperéskedő hajlamai révén.
