Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 2. - A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat Könyvtára 122. (Budapest, 1929)
Régi magyar sebészekről
52 Régi magyar sebészekről úttal egy artériát szemelve ki!), de már ebben meggátolták a jelenlevő orvosok és a gróf felháborodása, ki végre is kardjához kapott s csak azért nem szúrta le ott helyben, mert a megrémült sebész hamarosan elillant.8 Kober azután hosszabb magyarázatot is fűz az esethez. Elmondja, hogy milyen tudatlan sebészek voltak akkor a Magyarországot járó hadakban. Valóságos hóhérjai (carnifices) voltak a szegény közkatonának. S ennek az áldatlanságnak végső oka a hadvezetők, kapitányok, főtisztek fösvénysége és nyereségvágya volt: a legolcsóbban (6, 8, legföllebb 10 forint havi fizetésért) szolgálatba álló hitvány falusi felcsereket fogadták szolgálatukba, kik szegénységük folytán még a legszükségesebb eszközökkel és gyógyszerekkel sem voltak ellátva, de annál több „secretum“-mal, arcanummal, tablettákkal és rotulákkal, melyeken a nagyobb hatás kedvéért a planéták jelei voltak láthatók. Ezeket a veszedelmes (sokszor antimontartalmú) titkos szereket azután jópénzért s a legkisebb lelkifurdalás nélkül sózták a hiszékeny magyar katonák nyakába. Akár egy hadsereget elpusztíthattak volna velük. Kétségtelen, hogy a titkos szerekkel való e visszaélésben (melyről már említett egyik értekezésemben bővebben is szóltam) szintén a hozzánk került uémet vándorsebészek voltak a tanítómestereink. Németországban a 16—17. században majdnem minden sebésznek, borbélynak megvolt a maga arcanuma és egy-egy titkos fogása: ein secret kunstick der erfarnuss, ahogy ők mondották. A mi sebészeink akkortájt azon az alapon lettek mesterré avatva, hogy a „mesterremeket“ (nehány kenőcsöt, ílastromot) jól-rosszul elkészítették s kérdés-felelet alakjában megírt könyvekből vagy kéziratokból a nevezetesebb tételeket beszajkózták. A tulajdonképpeni sebészi tapasztalat, az „erfarnuss“ csak később jött s ezt a szegény paciensnek sokszor nagyon is drágán kellett megfizetnie. Emlékeink tele vannak a sebészek tapasztalatlanságát felhányó panaszokkal. Asztalos András nagyszombati polgár 1608-ban azt írja Szenczi Molnár Albertnek, hogy „véletlen az szél az egyik csűröm kapuját reám szakasztá, ki miatt közel esztendeig feküdtem és meg is sántultam, mert az csípőmből az forgócsontot kiütötte és nem tudták helyreigazítani az tudatlan borbélyok“, máshonnan pedig a mindenfelé száguldozó törökök, tatárok és hajdúk miatt nem hozathatott orvost. Mikor a kis I. Rákóczi Ferencnek eltört a kulcscsontja, a sebészek egy hónapig nem ismerték fel, hogy töréssel van dolguk, hanem heteken át mint „mar- julást“ kezelték. Czegei Vas György elmondja a naplójában, hogy mikor a lábát törte, milyen keservesen megkínozta a kolozsvári borbély (pedig úri módra fizetett neki: öt napi fáradságáért kilenc magyar forintot és két rókabőrt!); a törés sehogy sem akart gyógyulni, úgy hogy naplójának egy helyén már evvel a kemény szóval illeti a mestert: „az borbélynak az lélek kurva az anyjának rosszasága miatt“ nem gyógyul a lába; végre három hónap múlva levette lábáról „az deszkákat az disznó lelkű rossz borbélya“ s mikor a deszkáktól megszabadult, akkor orbáncosodni kezdett a lába; végre is kénytelen volt Szamosújvárról másik sebészt hozatni. Ter8 Hogy még- az érvágással is mennyi bajuk volt a mi chirurgusainknak, arról esetleg más alkalommal szólhatok. A megvágandó vénát bizonyára sokszor nem találták meg s az ily kellemetlenségek megelőzésére babonás prophylactikumjaik voltak. A M. Tud. Akadémiának egyik 17. századi kéziratában (M. Cod., Kis 8-rét, 10. szám, 3. old.) a következő olvasható: „Ha valakinek mikor akarod erét megvágni, ha meg nem esmerszik, így vödd eleit: végy egy szem szegfűét vagy kettőt, rágd meg és tarts szádban és fújjad (füiad): az erre föl mutattya magát, vagy kezén, vagy lábán vagy fején leszen, akárhol legyen. Bizonyos dolog ez!“
