Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 2. - A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat Könyvtára 122. (Budapest, 1929)
Függelék
Régi magyar betegségnevék 289 vagyis inkább szakának neveztetik. (Szentm. 46.) *Csonka (főnévként). Az íz-vízt gyakorta tsonka és bénnaság követi (Ts. M. — K. I. 51.). *Csontfene. Sphacelus: tsontban való fene (PPBL). Csont-caries (Rácz: Borb. 262.). *Csont-növötény: exostosis, Überbein, csont-növedék. Lásd: Holttetem. *Csoport: pók? (lónak a lábán). Még más recepta, tsoportos lábú lóról (Ts. M. — K. I. 79.). Azután meszes vízzel mossad a tsoportot (u. o.) Megjegyzendő különben, hogy a „csoportos“ szó „rühes“-t is jelentett (lásd: PPB1 „tsoportos“ és „scaber“ alatt). Csömör. Hideg csömör. Csömörlés. Hogy mit értettek eleink közönségesen a csömörön, legjobban kitűnik Mátyus egyik helyéből (Y. darab, 668.), ahol azt mondja, hogy „nyughatatlanság, gyomor-émelygés, hányás-kivánás, a szív környékének nyilaldozása, a főnek fájdalma, szédülés, az ortzának megtüze- scdése, szem-káprázás, elmebéli nyughatatlanság, az egész testben el-bágyadás, hideg-borzogatás, a végső részeknek [végtagoknak] el-hülése, kemény, szapora pulsus szokták természet szerint a sok s hirtelen való ételt követni; a mellyeket a mi embereink magokban fsöwör-nek neveznek. Ezekhez járul gyakorta a hasnak megrekedése, a szélnek benn rekedése, úgy hogy azt se fel-ne böföghessük, se alá ne ereszthessük“. Az étellel-itallal való visszaélés oly gyakori s a Cs. szónak használata oly általános volt a régi Magyarországon, hogy a szót még a jó szászok is átvették, sőt igét csináltak belőle: „Si non epidemice grassetur, nostrates statim dicunt: es hat nichts zu bedeuten, ich habe getschemert“, írja 1726-ban egy szász doctorandus (Schüller: Biss, inaug. medica de morbo endemio Hagymáz, 12. old.). — Bizonnyal írhatom Nagyságodnak, hogy a pestis rajta [t. i. Vida por- kolábonj nincsen; az hideg csömör volt rajta (1563; Szele Jakab Nádasdy Ta- másnéhoz. Nádasdy lvltár az orsz. levéltárban). En bizony tegnap fölötte igen megnehezültem vala . . . Az betegség penig csömörlés volt, kihűl (!) mind az hideglelés, s mind penig az hősség választig (walaztegh) meg gyöttro (1558 julius 21.; Miklós diák lev. Fdvardi Györgyhöz. U. o.) Lásd még: Köldökcsömör. *Csőseb: fistula (Patik. Luk. 87.). Csü- vös seb vagy fekély: Csüvös sebeket (fistulas) jó véle fecskendeni (Csapó: Füv. K. 94.). Tsüves fekélyeket hasznos e fűből készült lével mosogatni (u. o. 122.). U. o. 258. és 259. old. is. — Csőfekély: Rácz: Borb. .257. *Csúcsos himlő: varicellae acuminatae, Spitzpocken (a bárányhimlő egyik fajtája). A tsutsos himlő először leg inkább azokon a részeken jön ki, a mellyek melegen tartatnak, az után pedig az artzulaton (Neuhold, 70, 69.). *Csuma: pestis. (Lásd I. kötet, 358.) Csúz. Régente nem rlieumatismus-t, hanem erysipelas-t jelentett. Miskoltzy (Man. 87., háromszor) is ebben az értelemben használja és csi'íS2-nak írja, úgy, mint Com: Jan. 60. (Csorba: Hygiastika 31. old. azt mondja, hogy a magyarok a közönséges eletben csúz-nak hívják az orbáncot, talán azért, mert gyorsan terjed szét a bőrön: csúszik.) Csürökdaganat. Rohlwes könyvének 1814-i kiadása (41. old.) említi a lóbetegségek közt. Genyes patagyulladás? Csürökév, lásd: Bodza és Év. üaganag: daganat, kelés, tályog. Ez az daganag le zalla, es semmy-nemeu ektelensegnek, zeurnyeusegnek nyoma eu rayta meg nem marada (Pray: Marg. 331.). Hasonló értelemben fordul elő Udvardy Györgynek Nádasdy Ta- másnéhoz intézett levelében (1560 dec. 13., Nádasdy levéltár, Orsz. Lvltr.). Daganatság: tumor. * Disznó-himlő: bárányhimlő, varicella (Báti, 9., Csorba, 21.). Valószínű, hogy az Ethnographia X\rI. 360. olvasható disznókanyaró (gyermekbetegség) ugyanezt jelenti, mert Göcsejben a kanyarót is himlőnek nevezik. V. ö. Köves himlő. *Disznószaka, Disznó szakája: az áll alatti mirigyek gyulladása, tályogja. A NySz. (PP. után) azt mondja, hogy a. m. augina, Kehl sucht; de hogy más értelme is volt, bizonyítja Bethlen Miklós Önéletírásának (I. 204.) következő helye: „Fájni kezde a torkom, nyakam, és balfelől olyan fluxus ereszkedett a torkom, nyakam és állomra, hogy egy nagy disznószaka vagy tályag lett belőle, melyet... ki kellett érlelni és vágni; mig ki nem vágták, rettenetes nagy fájdalmat és alatlanságot szenvedtem miatta; azután nem, noha nagy kérő (r= tépés) járt belé.“ „Toroc gyikia, béka lenelegie, nyac foga, disznó sza- kaia, keleuenye oszollyon“ (1578; Bornemisza Péter; Sz. 1874., 386.). Bizonyos, hogy legtöbbször a nyaki mirigyek gör- vélykórját nevezték D.-nak (v. ö. Szaka) s itt szemünkbe ötlik az ősrégi párhuzam a disznó és a skrofula (= seropha diminut.) közt. A nyaki skrofulózissal kornyadozó, felfújt tokájú embert már a görögök is disznó-formájúnak nézték s a nyaki görvélyesség középkori neve scrophae circa jugulum volt. Ma a mi Magyary-Kossa: Magyar orvosi emlékek. II. 19
