Lenhossék Mihály dr.: Az ember anatomiája 1. (Budapest, 1922)
Csontvázrendszer
19 megvastagodott, a szomszéd csonttal való izesülésre szolgáló, s- végén porcogóval befedett végrészből állanak. E végrészek na gyobb térfogatúak, mint a középdarab, azért, hogy az összeköttetés biztossága érdekében nagyobb izületi felszínen érintkezzenek a szomszéd csonttal. A végrészek külön csontból fejlődnek, mely a 20-as évek körül forrad oda a középdarabhoz. Ez utóbbit diaphysisnek ( őiacpveiv, közbenőni), a két végrész csontját epiphysisnek ( émjveiv, hozzánőni) nevezzük, csakhogy az epiphysis csak egy részét teszi a duzzadt végdarabnak. A kéz- és lábfej kisebb csöves csontjainak csak az egyik végükön van önálló epiphysisük. Ha a csöves csontot hosszában átfürészeljük, azt látjuk, hogy a középdarabon a velőüreget tömött csontból álló henger veszi körül, mely a végrészek felé keskenyedik, s azok vékony corticalisába megy át. Már a végrészek előtt igen finom, szabályos szerkezet nélküli szivacsos csontállomány jelenik meg, maguk a végrészek egészen spongiosából állanak, de már jellegzetes architektúrával. A középdarab külső felszínén, nem messze a csont közepétől, állandóan ugyanazon a helyen, egy rézsutosan a csontba fúródó erősebb nyílást találunk, ez a tápláló csatorna, canalis nutricius, melyen a csontvelőt tápláló erek jutnak a csont velőüregébe. A csatorna iránya állandó, így pl. a könyökizületben összetalálkozó három csonton, a felkarcsonton, radiuson és ulnán a csatorna mindig a könyökizület felé halad, vagyis a felkarcsonton lefelé, az alkarcsontokon felfelé, a térdet alkotó három csonton, a combcsonton, tibián és fibulán pedig ellenkező a csatorna járása : a combcsonton a csatorna felfelé megy, a sípcsonton és szárkapcson lefelé. A hosszú csontok másik fajtáját a bordák képviselik. Itt a szilárdság mellett a rugalmasság a főszempont, melyre az ab roncsszerü bordáknak a belélegzéssel kapcsolatos alakváltozásuk miatt van szükségük. Ezért a csont aránylag vékony kompakt kéregből, s ezen belül összefüggő szivacsos állományból áll. A rövid csontok példái a kéztő-, lábtőcsontok és a csigolyák. Ezt a csontalakot leginkább ott látjuk, ahol egyfelől a konstrukció szilárdságára, másfelől pedig mégis bizonyos fokú mozgékonyságra, még pedig több irányú mozgékonyságra van szükség. Két-két rövid csont között csekély a mozgás lehetősége, de azáltal, hogy nagyobb számú ilyen rövid csont sorakozik egymás mellé, az apró mozgások összegeződnek s ezzel a mozgás nagyobb kitérésű lesz. A csigolyák pl. csak kis fokban mozdulhatnak el egymás felé, és mégis a gerincoszlop a maga egészében nagy kimozdulásokat végezhet, s hozzá külön2*
