Lauschmann Gyula dr.: Adatok a magyarországi járványok történetéhez, tekintettel Székesfejérvár városára (Székesfehérvár, 1898)
XVII. század
23 XVII. század. A XVII. századnak mindjárt kezdete, az 1602-ik év igen súlyos és gyászos emlékű volt Erdélyre nézve. Rettenetes éh Ínség, és ebből döghalál pusztítá az országot, igavonó állat nem maradt, és a nép maga vonta az ekét; a kétkerekű taligát, vagy szekeret, melyet a nép maga húzott, ekkor nevezték Básta szekerének. A nagy éhséghez hasonlót keveset olvashatunk a történelemben. A förtelmes állatoknak, megdöglött ebeknek macskáknak evésére kényszerítette a szükség és nyomor az embereket; sőt még a szijjakat is összevagdalva, megfőzték és megették. A halálra Ítélt emberek húsát magok között osztották föl; az anya megölte gyermekét, hogy annak húsával táplálja önmagát. Fölemlíti a történelem, hogy egy enyedi oláh asszony tulajdon gyermekét megfőzte, egy másik pedig Szebenben leölt hat gyermekét ette meg. Egy elpusztult faluban egy kis fiút találtak, ki azt mondá, hogy az előtte levő csontváz anyjáé volt, kinek húsát ő és az ebek ették meg. Rémséges dolgok ezek, melyek Bőd Pété»' művében olvashatók, nem csoda, ha az éhség és a döghalál az egyház imáiban is benfoglaltatik, és a nép ma is énekli vallásos kegyeletében: „Háborútól oltalmazz, Híveidnek irgalmazz, A döghalált és éhséget Tőlünk távoztasd !“ Erdély ezen nagy éhínségéről, mely Básta szomorú emlékű idejére esik, IstvAnffy történelme ezeket Írja: „Mindezen bajokhoz rövid idő alatt éhség és élelem- l l *
