Lambrecht Kálmán (szerk.): A gondolat úttörői (Budapest)
Neubauer Gyula: Oswald Spengler
Most jön egy Goethe-idézet, aztán így folytatja : »Gyermekkor beszél ugyanúgy és hasonló hangokon a korahoméroszi dórstílből, az ókeresztény, vagyis kora-arab művészetből és Egyiptomnak a negyedik dinasztiával kezdődő régi birodalma műveiből. Mindenütt egy mon- daszerü világöntudat küzd minden homállyal és ördögivel önmagában és a természetben, mint valami vétekkel, hogy lassan megérlelődjék benne nehezen elnyert és felfogott létének tiszta, világos kifejezése. Mennél inkább közelít egy kultúra létének déli magasságához, annál férfiasabb, keményebb, fegyelmezettebb, nyugodtabb lesz végre biztosított formanyelve, annál biztosabb ereje tudatában, annál élesebbek lesznek vonásai. A koraidőben mindez még tompa, zavaros, kutató, gyermeki vágytól hajtott és félelemtől eltelt. Nézzünk csak Szászország vagy a déli Franciaország román templomkapuinak díszítéseire. Most, kiérlelődött alkotó képességének teljes tudatában, amint azt a Sesostris, a Peisistratidák, I. Justiniánus, V. Károly spanyol világuralmának korszakai mutatják, a kifejezés minden részlete választékos, határozott, kimért, csodálatos könnyedséggel és természetességgel. Itt mindenütt találunk fénylő tökéletességű pillanatokat, amelyekben III. Amenemhet feje (a tunisi Hykszosz-szfinx), a Hagia Sophia boltozata, Tizian festményei keletkeztek. Még később, finomak, majdnem törékenyek, az utolsó októbernapok fájó édességét éreztetik a knidoszi Aphrodite, az Erechtheion kóruscsarnoka, a lombdiszítések a szaracén patkóiveken, a drezdai várbörtön, Watteau és Mozart. Végül, a kezdődő civilizáció aggkorában, kialszik a lélek tüze. A csökkenőben lévő erő mégegyszer kísérletet tesz az alkotásra féleredmémiyel, a klasszicizmusban, mely egyetlen kialvó kultúrában sem idegen ; a lélek, fájdalmasan, visszagondol mégegyszer — a romantikában — gyermekkorára. Végül elveszti kedvét, fáradtan, unottan és kihűltén, az élethez és visszavágyódik ismét — mint a rómaiak idején — az ezeresztendő világosságból az ősiélek titokzatos homályába, az anya ölébe, a sírba. Ez a magyarázata annak a varázslatnak, amelyet az Isis-, Serapis-, Horus-, Mithras-kultusz annak idején a halA uondiiUl úífiirni T 49 4
