Lambrecht Kálmán (szerk.): A gondolat úttörői (Budapest)
Nagy József: Henri Bergson
2. Mint oly sok más kiváló szellem, ő is a tagadáson kezdte. 1889-ben a Sorbonne professzorai élénk érdeklődéssel olvasták azt a könyvet, melyet »a tudat közvetlen adottságairól« nyújtott be hozzájuk egy ismeretlen középiskolai tanár, hogy vele a doktori grádust elnyerje. A bírálók élvezettel követték a 30 éves fiatal tudós merész és ragyogó dialektikáját, de aligha láttak benne mást, mint ismét egyet a sok közül, aki a tudomány sziklaszilárdan álló determinizmusának kapuit döngeti, a szabadság bebocsátását követelve. Aligha sejtették volna, hogy nem kell hozzá két évtized és e filozófus a francia gondolkodás büszkesége lesz, akinek katedrája köré a College de France-on a lelki szomjúság mohóságával fog tódulni a nemzetközi hallgatóság, s az ó- és újvilág egyetemein «folytonos ünneplés közben fog ajkáról belopózni a szívekbe a francia gondolat. Pedig így történt. A francia imperializmusnak úttörője volt a francia gondolkodás, amely Henri Bergson színes nyelvén és pompás metaforáin át szólalt meg. Egy olyan kor közepette, amely mindennél büszkébben tekintett a tudományára és a természeten a tudománnyal vett diadalára, volt bátorsága Bergsonnak, hogy rámutasson a tudományos fogalmak elégtelenségére. Fennszóval hirdette, hogy tudatunknak az élményekben megjelenő valósága nem fér bele ezekbe a szűk és merev fogalmakba, mert a tudomány mindenütt csak teret, egyformaságot és mennyiségi viszonyokat lát ott, ahol a közvetlen tapasztalat időről, sokféleségről és csupa minőségekről beszél. A tudomány színtelen és merev rajzot ad csupán a valóság színes és mozgó világáról. Az öntudat folyton új meg új lehetőséget, csupa szabadságot tár elénk, s a tudomány örökös törvényszerűségről, megkötöttségről szól nekünk. Honnan e roppant külömbség ? Onnan, hogy a tudomány külsővé teszi a belsőt, kiterjedtté azt, ami a legnagyobb fokú ^összetörnöm ltség; térré teszi az időt és egyforma érzetatomokból akarja összerakni a változatos lelki 194
