Korányi Sándor (szerk.): A belgyógyászat tankönyve 1. (Budapest, 1908)
Romberg E.: Heveny fertőző betegségek
8 Romberg, természetes immunitás okának kutatásánál a testnek az infectiókkal szemben való oly védőkészülékeit ismerték meg, melyek a gyógyulásra is jelentős befolyással vannak. Igen érdekes, ámde az itt tárgyalandó kérdésre nézve nem részletezendő az ép bőrnek, illetve az emésztőtractus sértetlen és teljesen kifejlődött nyálkahártyájának azon tulajdonsága, hogy az előbbi az összes, az utóbbi némely baktériumok és mérgeik ellen átjárhatallanul véd. Továbbá nem jön szóba itt a természettől fogva immunis egyének sejtelemeinek némely fertőző mérgezés iránt való fogékonysága, azú. n. histogen immunitás (Behring), amely az állatok megbetegedését megakadályozza, dacára annak, hagy jelentékeny méregmennyiség kering vérükben. Nem tartoznak ide végre a Roux és Bőrrel által 1898-ban felfedezett helyi különbségek a histogen immunitás kifejlődésében, amelyek okozzák, hogy pl. tengeri nyulak tetanusméregnek direkt az agyba való fecskendőse következtében könnyen kapnak merevgörcsöt, míg a méreg subeutan adagolása iránt sokkal kevésbé érzékenyek. Ellenben kiváló fontosságú az infectiosus betegségek gyógyulása szempontjából egy további tény. A természettől fogva immunis állatoknál a fehérvérsejtek és más sejtek, a baktériumok anyagcseretermékeitől che- motactikusan ingerelve, felveszik a testbe hatolt mikroorganismusokat (METSCHNiKOFF-féle phagocytosis) és őket a mechanikus fogvatartás és még inkább vegyi hatásaik által ártalmatlanokká teszik. Talán az élő vérplasmába is átlépnek a sejtekben keletkezett ezen baktériumölő anyagok. Legalább Büchner, (akinek nagy érdeme, hogy először mutatott rá a vér ezen vegyi hatásaira) a természetes immunitással biró állatok sejtmentes vérplasmájában és vérserumában talált ily védőanyagokat (alexinek). 2. A phagocytosis azonban, amint az épp leírt alakban a természetes immunitással biró állatoknál előfordul, nem lehet a fertőző betegségek gyógyulásának egyetlen vagy leglényegesebb oka. Mert nem magyarázza meg a gyógyult szervezet fogékonytalanságát, az infectio kiállása utján szerzett immunitást az illető betegséggel szemben. Általánosan ismert volt, hogy az akut exanthemák (vörheny, kanyaró, himlő stb.) egyszeri kiállása után majdnem rendszeresen tartós immunitás következik be. Kiderült, hogy ezen jelenség annyira állandó, habár többnyire kevésbé maradandó, hogy szoros kapcsolatot kellett felvenni a gyógyulás és szerzett immunitás között. A betegség maga teszi fogékonytalanná azon szervezetet, melyet el nem pusztít, a további bakterium-behatások ellen és így magában hordja a gyógyulás magvát. Pasteur, aki először foglalkozott behatóbban e kérdéssel, a gyógyulást és a visszamaradó immunitást egy oly anyag elhasználásából magyarázta, amely a testben a baktériumok életéhez szükséges. (Pasteur kimerülési theoriája.) Chauveau ellenben felvette, hogy a baktériumok oly anyagot termelnek, mely visszamarad a testben és megakadályozza a mikroorganismusok további életét és az újbóli megbetegedést (retentiós theoria) és Charrin kísérletei alapján különösen Bouchard (1890) tulajdonította a baktériumoknak a méregtermelésen kívül védő, vaccináló substantiák termelését is. Ezen felfogások nem igazolódtak be ; már 1890 végén jelentek meg munkák, amelyek a szerzett immunitásról szóló tannak egészen új fordulatot adtak. Az előbb említett francia kutatók csak az élő baktériumokkal szemben való immunitás (baktériumos immunitás) létesítésével foglalkoztak. Koch R.-nek sikerült tuberculotikus állatokat immunissá tenni egy
