Herzog Ferenc dr. (szerk.): A belorvostan tankönyve 1. (Budapest, 1929)
Fejes Lajos dr.: Fertőző bajok
15 megkötő vagy hatását paralizáló anyagot termel. Az ilyen ellenanyagtermelést kiváltó anyagot antigénnek nevezzük. Az antianyagtermelés mehanizmusának magyarázatára ma leginkább Ehrlich oldalkapocs-teóriáját alkalmazzák. Ennek rövid váza a következő: képzeljük a sejtprotoplazmát úgy el, hogy ez magból s ezzel összefüggő csoportokból áll, olyan módon, mint a benzolgyűrű s a hozzá illeszkedő o’.dalkapcsok; ugyanezen oldalkapcsok szerepelnek a sejt táplálékának felvételében is. Ha már most olyan baktériumméreg, toxin jut a szervezetbe, melynek molekulái olyan szerkezetűek, hogy a sejt protoplazmájának oldalkapcsaihoz teljesen illenek („mint kulcs a zárba“), ez a méreg megkötődik. A méreg e kötődése egy vagy több ilyen sejtoldalkapocshoz (receptor) a sejt protoplazmájára igen erős ingert gyakorol, mely Weigert hiperregenerációja értelmében igen sok ilyen oldalkapocs termelésével reagál. A nagyszámban létrejövő oldalkapcsok nem férve el a sejt felületén, arról leválnak és a savóba jutnak. E szabadon keringő receptorok ugyancsak alkalmasak az antigén megkötésére, hatástalanná tételére, ha tehát az antigén toxin volt, akkor ezek a szabad receptorok az antitoxinok. A savónak e szabad antitoxintartalma hatásos marad az állati szervezetből kibocsátott savóban is. E legegyszerűbb szerkezetű receptorok után különösen érdekelnek bennünket azok, melyeket a szervezet baktériumos infekcióra termel. Ilyenek pl. az ú. n. agglutinin, azaz oly anyag, mely a vérsavót képesíti arra, hogy a fertőző mikroorganizmus emulziójában a baktériumok mozgási képességét megszüntesse, a baktériumokat nagy flokkulu- sokba csapja össze. A vérsavó agglutináló képessége a fertőző betegségek egyik fontos diagnosztikai segítője. A legkomplikáltabb szerkezetű receptor az immunanyag (Immunkörper) vagy amboceptor, amely a sejt oldalkapcsához csak egy, az ép vérsavóban is állandóan jelenlevő anyag, a komplementum jelenlétében tud kötődni; ilyen anyag továbbá az ú. n. baktériolizin, mellyel a savó az élő mikroorganizmus ellen nyer védelmet; ilyen védőanyag mutatható ki a tífuszból vagy kolerából lábbadozó vérsavójában. Egy újabb teória — nevezetesen Wright opszonin-teoriája — áthidalja a cellulár- és humorál-elmélet közötti ellentétet s a vérsavó oly anyagaival magyarázza az immunosságot, melyek a baktériumokat előkészítik, preparálják oly módon, hogy azok a fagocitálásra alkalmasabbá váljanak. Az immunosságtól teljesen eltérő, bizonyos értelemben ellentétes állapot a szervezet túlérzékenysége. A túlérzékenységnek ismert példája némely em- Dernek idiosynkrasiája bizonyos gyógyszerrel szemben, így pl. a jódnátha, a stomatitis! mercurialis rögtöni jelentkezése minimális dózisra is. Sok ember eper, tojás evése, hal, rák fogyasztása után „csalánkiütést", azaz urtikariát kap. A virágzó gramineáknak a levegőben libegő himporának belehelése sok emberben a szénalázat okozza, ezt az egyszerű náthától a súlyos asztmás roham kifejlődéséig váltakozó kórképet. A fajidegen fehérjét tartalmazó gyógysavó szintén sok esetben túlérzékenységi reakciót vált ki. E tünetcsoportot Pirquet és Schick szérumbetegségnek nevezték el. Ha a diftériás gyermeknek megfelelő mennyiségű diftériaszérumot fecskendünk be, a lóvérsavó fajidegen fehérjéit parente- rálosan juttatjuk szervezetébe. Az injekció után néhány napra, többnyire az első hét végén vagy a második hét kezdetén a bőrön viszkető, urtikariás kiütés jelentkezik, mely az egész test felületén elterjedhet, néha, kivált a szemhéjon, a száj körül ödéma fejlődik ki, a folyamatot 38—39 C°-ig terjedő láz kiséri. Gyakran az ízületek, kivált a térd- és vállizület fájdalmas duzzanata fejlődik ki. A szérumbetegség rendesen 2—3 nap alatt nyom nélkül elmúlik. Ha a betegnek az első szérumbefecskendés után 8—11 napra újabb szérumbefecskendést ke>l adnunk, az ily szenzibilizált szervezetben a fentebb leírt tünetek rendesen
