Hoitsy Pál: A nagy természet s a kicsiny ember (Budapest, 1883)

Hulló csillagok

á7

lehulljanak vagy hogy szabad szemmel észlelhessük akkora futásukat, minőt a hulló csillagok föltüntetnek. Az egész égboltozaton a mi földünknél csak négy kisebb testet látunk szabad szemmel, a holdat, a Merkúrt, a Yenust és a Marst. A többi mind nagyobb nála, s már ennél az oknál fogva sem hullhatnának reá. De végtelenül nagy távolságban is vannak tőle. Ha a legnagyobb sebességgel futnának is pályájukon, a minőt csak föltételezni tudunk, még akkor is alig vehetnénk ki mozgásukat szabad szemmel, oly nagy a távolság, a mely minket elválaszt azoktól.

A hulló csillagok kicsi testek, némelykor alig néhány kilogrammot nyomó kövek, máskor néhány mázsára rúg a súlyuk, de annál nem nagyobbak soha. A világ mindenségben szerte kóvályognak — és csak is ennyiben hasonlítanak az égitestekhez. Kicsiny, homályos voltuk miatt nem veheti ki őket emberi szem. Utjoknak véletlene a föld közelébe hozza őket, oda, a hol a föld tömegének hatalmas vonzása befolyással van haladásukra. A hogy minden test vonzza a másikat — az általános nehézkedés törvényénél fogva — ezek is ellenállhatatlanúl vonatnak a föld felé. Eleinte, midőn a távolság nagy, tehát a föld vonzó ereje még jelentéktelen, a mozgás sebessége, melylyel a föld felé indulnak, igen kicsiny. De a távolság egyre fogy, haladásuk egyre