Hoitsy Pál: A nagy természet s a kicsiny ember (Budapest, 1883)

Helyünk a mindenségben

Az ő szemükben semmi esetre sem nyomunk többet, mint ők a mi szemünkben. A Marsról egy fényes csillag alakjában látható a föld, mely este, naplemente után, az égbolt nyugati oldalán, vagy pedig reggeli hajnalkor, napfölkelte előtt, az égbolt keleti oldalán ragyog. Mi vagyunk a Marson a hajnali csillag. Százezerén gyönyörködnek talán földünk fényében, de alig jut eszükbe azt gondolni, hogy mi emberek, a kik itt lakunk, a mindenség középpontja gyanánt tekintjük földünket, s a teremtés egyedül tökéletes lényei gyanánt mi magunkat. A Jupiterről csak kicsi harmad-negyedrendű csillagocska vagyunk, a minő néhány száz van az égboltozaton. Csak ritkán látnak bennünket, mint a hogy mi ritkán látjuk a Merkúrt. Azontúl a Saturnus, az Uranus és a Neptunról nem is látják a földet, mint égitestet. Elvész az egészen a Nap sugaraiban, mely abból a nagy távolságból nézve igen közeinek látszik hozzánk. A kicsi, horuátyos föld elvész a hatalmas fénylő Nap mellett. Legfölebb egyes szerencsés alkalmaknál történhetik, midőn a föld egy vonalba esik a Nappal és ezen bolygók valamelyikével, hogy az ottani csillagászok egy kicsi fekete foltot látnak a Nap tiszta tányérja előtt elvonulni. Megírják könyveikben a tüneményt, elmondják, hogy az valami ismeretlen bolygó által okoztatott, de másnap hiába kutatják már