Hoitsy Pál: A nagy természet s a kicsiny ember (Budapest, 1883)
Helyünk a mindenségben
4 élősködő mikrokokkusok ugyanoly joggal tarthatják magukat a teremtés remekei gyanánt, mint az ember. Ok töltik be az általuk isméid egész világot, az a világ, melyet ők ismernek, csakis arra van teremtve, bogy ők jól érezzék magokat benne (az ember még alattuk áll a maga világfájdalmával) s nem ismernek lényeket, melyek náloknál tökéletesebbek. A mennyi okunk a büszkélkedésre nekünk van, annyi van nekik. És ba tetszik valakinek az ellenvetés, hogy az ember által lakott egész föld mégis csak különb, mint akár a sajt, akár az útszéli pocsolya, vagy szobánk porszemei, és tetszik az az ellenvetés is, hogy az ember a maga nagy7 küzdelmével a természet ellen, a maga szellemi képességeivel, rendezett társadalmával mégis csak a legelőkelőbb lény: ügy erre az ellenvetésre is megtaláljuk a természetben a feleletet. Csak fölfelé kell fordítani figyelmünket és nem lefelé. Ez a lefelé fordított tekintet, mely csupán az alattunk valót mutatja nekünk, minden hamis képzelgései daczára csak alantiságunkra figyelmeztet, a magasba csak a valónak igaz megismerése által emelkedünk. Fölöttünk pedig a csillagok ragyognak. Azok a számlálhatatlan égitestek, melyek közül leszámítva néhányat, a legkisebb is akkora, vagy nagyobb, mint az egész föld, melyen mi lakunk.
