Győry Tibor dr.: Morbus hungaricus (Budapest, 1900)
A morbus hungaricusról iró szerzők és azok munkái
92 GYÖRY TIBOR keletkezik. Ez a miasma salinum volatile acre a vérben gyökerezik meg s az első hely mely megtámadtatik, a szív ; a* vér azonban elviszi a többi testrészbe is, a gyomorba, agyba, tüdőbe, stb. De nemcsak a vér, hanem az „életszellemek“ (spiritus vitales) ingerlékenységét is felkölti a miasma és megtámadja az idegrendszert is. A férgek nem tartoznak a baj okai közé, hanem pro- ductumok és mikroskoppal néha felfedezhetők a vérben. De óva int Jacobi, nehogy a mikroskoppal megcsalassuk magunkat.1 A betegség megnyilvánulása kezdetben aránylag még szelid, mert a betegeknek csak kisebb részét öli meg a 6—7. nap körül; tetőpontját csak ezután éri el s esetleg a 14. napon túl is elhúzódik. A betegek első panaszai tagjaik fáradtságáról, lomha érzetről, étvágytalanság, fejfájás, nehezebb légzés és nagy szomjúságról szólnak. Az ütérlökés és a vizellet ilyenkor még nem mutat eltérést. Ezek után gyorsan fellép a forróság, mely éjjel és nappal folyton tart; a szemek és arcz kipirulnak; a nyelv és torok kiszárad, feketésbarna szinű lesz, nyugtalan álmatlanság veszi elő a beteget; fejfájása és gyomorfájdalmai iszonyatosak, delirál, szomja elviselhetetlen, kiütések és daganatok törnek elő. A pulsus vagy igen erős vagy a rendesnél gyengébb. A vizellet ilyenkor már zavaros és tüzes. A betegség további lefolyása alatt a következő tünetek közül felváltva, hol az egyik, hol a másik lép fel: toroklob, hasmenés, vérhas, mellszúrás, csillapithatlan hányás, erős köhögés, bő vérzések, vizelletrekedés, állandó székrekedés, csuklás, görcsök, ájulások, súlyos öntudatlanság. A prognosist, mint a hogy a mindennapos tapasztalat mutatja, a leggenialisabb orvos sem képes megállapítani. Néha oly jóindulattal és a gyógyulás megbízhatónak vélt jeleivel folyik le a baj s a beteg még is meghal és viszont.2 1 „De microscopiis verő notandum est, quod . . . non raro, tarnen etiam accuratissime ab optimo artifice praeparata, nos fallant, ut salia in mássá sanguinea contenta, úti et reales sanguinis fibrillas albicantes resolutas, vei quodvis aliud pro vermibus agnoscamus.“ (15.) 2 25.
