Fekete Lajos dr.: A magyarországi ragályos és járványos kórok rövid történelme (Debreczen, 1874)

12

gukon. Nyomaikat az utazók kerülik, kóbor kelmeárusok bekiáltanak hozzájuk, mire ók pénzükkel lejönek, az árut messziről megnézik, az alkupénzt ecetes tálba leteszik, mire a megvett jószágot nekik ott hagyják. ínségük árán minden köztehertol mentesek; de közteherré még mindig szaporodnak. Mai napság gyógyításukra nem is gondolnak; de halljuk tovább a szemtanút, — hogyan Írja le c szörnynemzedéket , melytől borzalommal, tisztes távolban igyekszik magát tartani minden halandó. A temérdek éktelen arc közt egyetlen épet látni nem lehetett; orrhiány, fülhiány, szemkiszegély, pillahiány, vakság, szájvicsor, kopaszság, csontdudorok, varak jellegezték ábrázataikát. Testükön vörös foltok, terjes, domború, sötétszürke varakkal pettye- getve. De leginkább végtagjaik voltak jellegesek, kocska, gumós, ujjatlan kezek, félujjak, vagy ujjesonkok, melyeken láthatólag elvarancsosodó, málló részek csüngöttek; hasonló minőségű, kolontos lábak, morzsolódó holttetemekkel; szintén félni lehetett, hogy darabjaikat ott iziben elhullatják. E nyomorult, duzma alakok, többnyire törpék, köpcöseit; soványoknak duzzadtságok miatt nem mondhatók, de kövérséget sem lehet rájuk fogni. Utálatos nyáltajtékos, fogatlan szájukból rekecses hangon gagyognak, nagyobbrészt süketek és vakok.

Hogy a 11. 12. és 13-dik században hazánkban is voltak bélpoklosok: arra utal már maga ez ősrégi magyar kórnév is; továbbá Sz. László 1082-röl kelt egyik okmánya, melyben „a bélpoklosok kútja“ — puteus leprosorum — emlittctik Veszprém közelében; Sz. István legendájában szinte előfordul: hogy koporsója felnyitásakor „a bélpoklosok tiszta bőrt nyertek.“ Buda város statútumainak 344. §-sa, mely a bélpoklosokról szólott, — fájdalom elveszett! s ránk e korból épen semmi adat nem maradott az iránt, mily számmal lehettek az ily bántalomban szenvedők, s minő gondozásban részesültek, hol és miként voltak ellie-