Demkó Kálmán dr.: A magyar orvosi rend története tekintettel a gyógyászati intézmények fejlődésére Magyarországon a XVIII. század végéig (Budapest, 1894)

Bevezetés

17

jából oly sok eszköz áll rendelkezésünkre, akadna valaki, a ki joggal állíthatná hogy ő ment minden előítélettől, és ha nem is babonától, de a természettel szemben legalább is némi elfogultságtól. Mikor a természettudós a természet nagyszerűségének, a legkisebb természeti tárgyban is föllelhető tökéletes szépségnek s a beléje rejtett, részben már ismert, részben még ismeretlen erőknek tanulmányozásába és kutatásába nierűl: akkor kell legjobban s legöntudatosabban éreznie végességét és függését egy végtelen hatalomtól. A természet egyszerű gyermeke, kinek nem adatott meg behatolhatnia a természeti erők működésének ismeretébe, a ki magas hegyein, mély völgyeiben vagy a mérhetetlen síkságon naponta ki van téve a küzdelemnek azokkal, elmerülve képzelnie világába, az előtte okaiban ismeretlen tüneményeket magánál hatalmasabb lényeknek tulajdonítja. Nem okoskodik, de hisz azoknak az ő életviszonyaira gyakorolt hatásában.

Legkevésbbé sem szándékozom a hit elveinek, sem a vallási rendszereknek tárgyalásába bocsátkozni, de az orvosi történetben, különösen annak kezdetleges időszakában egy népnél sem lehet említés nélkül hagyni a hitnek szolgáit. A papságnak fogalma több évezreden át össze volt forrva a tudományosság fogalmával, de egyszersmind a mysticismuséval is. A római augurok és haruspexek, a germán druidák és a magyar táltosok, rabonbánok népeik kultúrái bölcsője fölött a természet csodákat tevő erőinek ismerői gyanánt mint jósok, lelki szenvedésekben mint tanácsadók, a testiekben mint orvosok állanak. És ez természetes. Jóslataikat természeti tünemények alapján végezve, tanulmányozniok kellett azokat. Az áldozatok, melyek közt nem ritkán voltak emberáldozatok is, a műveltség magasabb fokáiy^^

2