Dalmady Zoltán dr.: Mendemondák a természettudomány köréből (Budapest, 1909)
Állattan - Általános rész
ÁLLATTAN. 43 tással az állat biztosan megmentheti életét, ott az ezt akadályozó fájdalom egyenesen káros volna. Határozottan állíthatjuk tehát, hogy az öncsonkítás nem jár fájdalommal. Aki e kérdésről bővebben is akar tudni, olvassa el dr. Gór ka Sándor: Az állatok öncsonkítása és fájdalomérzése című szép dolgozatát a Természettudományi Közlöny 1902. évi i-ső pótfüzetében. Igen sok mendemonda él a felsőbbrendű állatok állítólagos öncsonkításáról. Különösen a régibb idők állatok életét vizsgáló tudósai hirdették csaknem minden állatról, melyet az ember valamely része kedvéért üldöz, hogy az űzött vad leharapja vagy letöri értékes testrészét s ezt zsákmányul odavetve, megmenteni igyekszik életét, vagy hogy ha ez nem segít, legalább bosszúból összetöri vagy más módon használhatatlanná teszi. Üjabb kutatások teljesen megcáfolták e mendemondák egész sorát s egész modern biológiai fölfogásunk is valószínűtlennek tünteti föl a szóban forgó állításokat. Beszélték s hébe-korba még ma is hallja vagy olvassa az ember, hogy az üldözött elefánt valami sziklán vagy fatörzsön szándékosan összetöri agyarait; hogy a pézsmaállat, a moschus, a hód leharapja értékes, illatos anyagokat tartalmazó szerveit, hogy ezeket zsákmányul vetve, irháját elhordhassa. Nálunk a legelterjedtebb ily fajta mendemonda, hogy a kócsag, ha megsebesült s látja, hogy menthetetlenül üldözői kezébe jut, visszahajtja nyakát, díszes fark- tollait kitépi, összetördeli vagy szétszaggatja. »Ez nem egyébb abszurd mesénél. Életemben nem kevés kócsagot ejtettem, — írja Lakatos Károly — de soha nem láttam, hogy a sebzett kócsag összetördelte volna tolláit.« Nagyon valószínűtlen dolog az is, hogy a csapdába esett róka, farkas vagy medve elrágná a vasba szorult
