Dalmady Zoltán dr.: Mendemondák a természettudomány köréből (Budapest, 1909)

Orvostan

246 MENDEMONDÁK A TERMÉSZETTUDOMÁNY KÖRÉBŐL.

mendemonda, a forgalomban; az egyik az »arcisme«, vagyis az arcvonásokból kiolvasása a jellemnek, a másik a koponya alakjának és dudorzatosságának elemzésén alapuló lélekbelátás. Mindakét hipothezist az tartja életben, hogy a közönség a dologban valami misztikusát lát, meg azt is tudja, hogy a lélekben olvasni tudó embernek valóban bűbájos fölénye volna embertársai felett.

Arcismével, physionomiával már a klasszikus ókorban foglalkoztak. Már a görögök kedveltek egy anekdotát, melynek hőse, Zopyre híres arcból-olvasó, Sokrates arcából elvetemültséget, gonosz indulatokat olvasott ki. Aristoteles munkái közt is van egy arcból-olvasás tudománya, de ez valószínűleg apokrif. Porta (1540— 1615) és bizonyos Juan Huarte orvos (1520—1590) behatóan foglalkoztak physionomiával, de a modern, mendemonda számba menő tudomány LavaterWI (1744 —1801) származik, ö is, éppúgy mint elődei, tisztán bizonyos arckifejezések s bizonyos jellemek együtt- lételének megfigyelésével s a megfigyeltek gondos elemzésével dolgozott. E megfigyelésekből szűrte le tételeit, megállapítva minden arcvonásról s görbületről, hogy mily jellemű embereknél látta, s így e vonás mit jelenthet. Nem idegenkedett attól sem, hogy az emberek és állatok arcvonásai között keressen hasonlóságokat, s így jutott ilyen tételekre: »a kinek felső ajka egyenes mint a kígyóé, az álnok természetű ; akinek az arca a disznóéra emlékeztet, az buja, érzéki, ravasz«. Hogy az ilyenfajta tételek valósággal babonaszámba mennek, az nem szenved kétséget, s mégis ezek vannak ma is elterjedve, ma is Lavaterre esküszik a legtöbb arcismerő, míg a helyes alapon álló, de tételeinek megállapításában tudományos kritikával eljáró physionomia mostoha sorsú tudomány. Hiába törték össze Lavater tételeit már csaknem száz éve Lichtenberg, Nicolai, mégis élnek azok, míg Lebrun (1667), Camper (1722—1789), Bell,