Dalmady Zoltán dr.: Mendemondák a természettudomány köréből (Budapest, 1909)

Állattan - Madarak

130 MENDEMONDÁK A TERMÉSZETTUDOMÁNY KÖRÉBŐL,

Hattyúdal.

csőrével fölsebzi mellét s patakzó vérét nyújtja kicsinyeinek. Ezáltal lett a pelikán az önfeláldozás szimbóluma s mint ilyen került a címerekbe is.

E mendemonda jó régi. Augustinus és Gregorius egyházatyák példabeszédekre fordítják a pelikán e tulajdonságait. Szerintük a pelikán a kígyó lehelletétől holttá vált fiait kelti életre saját vérével. Ugyanezt vallják Hieronymus, Isidorus, Physiologus. — Gessner már nem igen hiszi s könyvében a fiait vérével tápláló pelikán ábráját mint megszokott, de hibás ábrázolást mutatja be, a saját, hű, tudományos ábrája mellett.

Földi, Miskolczi már tudják, hogy ez mese, sőt az előbbi helyes magyarázatát is adja a mendemonda keletkezésének: »ez az állat a’ vizektől gyakran távol költvén, veres zats- kójában tsirkéinek vizet és apró halakat viszen, alsó orrkávájával azt felnyomja és begyéből úgy éteti és itatja csirkéit«.

Hattyú.

A hattyúról évszázadok óta azt tartják, hogy egész életében néma, csak mikor halálát érzi közeledni, akkor énekel. Éneke állítólag gyönyörű, elbűvölő. A »hattyúdal« kifejezés közkeletű s elterjedtsége képet adhat róla, hogy mily széles körben ismeretes a hattyú búcsú- daláról szóló mendemonda.

Mert bizony ez a szép história is csak mendemonda. Számos jó megfigyelő (Pallas, Faber, Olafson stb.) adataiból tudjuk, hogy az énekes hattyú gyakran hallatja hangját, különösen röpülés közben vagy Arman szerint, mikor vízre bocsátkozik. Hangja nem igazi szép

8. ábra. Fiait vérével tápláló pelikán. Állatsereglet hirdetési táblájáról.

1750-ből.