Madzsar József dr. (szerk.): Az egészség enciklopédiája. Tanácsadó egészséges és beteg emberek számára (Budapest)
Negyedik fejezet - dr. Décsi Imre orvos: Az ideges gyermek
88 delemtől nem fél, még háborút is visel, máglyákat is éget a felnőtt ember. A gyerek nem állhat össze sokadmagával, nem küzdhet a hitéért erőszakkal, még tulajdonképpen meg se tudja mondani, mit akar. De amikor a felnőtt ember ezeket cselekszi, akkor a gyerek tehetetlenségében mit tehet egyebet, minthogy nyugtalan, szórakozott, bizalmatlan, durcás, étvágytalan? mint hogy ideges, rossz, hogy lesoványodik, nem alszik, nem figyel, sir és nem enged magán segíteni sem orvossággal, sem veréssel, sem dühös prédikálással, — még szép szóval is csak akkor, ha igazán szép? A szülői tekintély. Szép szó, okos szó minden gyerekkel szemben igen nagy hatalom és a legjobb nevelőeszköz, annyira, hogy amikor azt halljuk, hogy már ez sem használ, úgyszólván mindig biztosra vehetjük, hogy nem a gyerekben volt a hiba, hanem az a bizonyos szó nem volt igazán szép, igazán okos. Amikor az apa csöndes hangján már fenyegetően remeg keresztül az alig tartóztatott düh: attól a beszédtől nem igen lehet józan ésszel a gyermek szivére való mélységes hatásokat várni. Ami pedig az okos beszédet illeti, ebből a szempontból a gyerekek igényei sokban sokkal nagyobbak, mint a mieink, felnőtteké, és egymásközt. Nem mintha a gyerek az okos felnőttek figyelmes, meggondolt módján hallgatná a beszédünket és mindjárt meg tudná különböztetni a javát az aljától. Ilyenről természetesen éppen az egészen kicsi gyerekekben (akikről itt folyvást szó van) szó sem lehet. Amiért a gyerek kicsinyenkint, de biztosan észrevesz minden hibát, az éppen a gyermeki tökéletlensége: az, hogy még semmit sem tud, tehát mindenre figyel, hogy minden egyformán fontos neki, tehát a fődolgokat a mellékesektől nem tudja megkülönböztetni, a szók átvitt értelmeit nem ismeri, tehát mindent szószerint vesz és mindezeknél fogva aztán idővel minden gyöngéjére, minden hibájára, minden ellenmondására, legkivált pedig minden hazugságára okvetlenül rájön mindennek, amit hallott. Mert, amint hol jókedvvel, hol ijedtséggel minden szülő minduntalan tapasztalja: nemcsak azt látja-hallja, amire tulajdonképpen figyel, hanem úgyszólván semmi sem megy el az érzékszervek mellett észrevétlen, mindenre emlékszik is, mindent összevet a régi tapasztalataival és mivel neki minden részlet egyformán fontos (vagy legalább is nem a mi szempontjaink szerint érzi a dolgok fontosságát vagy jelentéktelenségét), azért aztán olyan ellentmondásokat is észrevesz, amikre, mert a mi számunkra jelentéktelen részletekben vannak, nekünk eszünkbe se jut gondolni. Ismerjük azokat a nekünk tréfás, a gyerekre igen sokszor elszomorító jelenetkéket, amikor a kis gyerek elkezdi vizsgáztatni az apját abból, mit az apja egyszer valami meggondolatlanságból mondott neki; amikor olyan éles következetességgel ad fel mindig újabb kérdéseket azzal a bekezdéssel, hogy „hát akkor ...“ és azzal a tartalommal, hogy miért mond ellene sok tapasztalata annak, amit hallott; amikor, mint az ügyes vizsgálóbíró, minden kis következetlenséget rögtön észrevesz és arrafelé tud kérdezni, ahol a hiányosságot érzi. Ha ilyenkor az apa nem jön ki sodrából, hanem meg van a tehetsége, hogy a kedélyességével vagy az okosságával — nem a hatalmával — diadalmaskodni tudjon és el tudja oszlatni a gyereknek a kétségeit — nem belefojtani a kérdező kedvet —, akkor nem lesz semmi baj ezekből a kis párbeszédekből. De nagy izgalmak támadhatnak belőlük és olyan keserűségek, amik évtizedekre szóló ideges állapotoknak teszik le az alapját, ha a gyerek elkeseredetten kerül ki belőlük, akár egyszerre úgy, hogy végképen abbahagyja a kérdezősködést, akár úgy, hogy lassankint megy el a kedve tőlük. Természetes, hogy a gyerekre minden dolog rossz hatással van, amiben tudatlanságon vagy gyöngeségen éri a szüleit, de az igazi nagy bajok
