Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 3. Tanulmányok Kiskunhalasról a 19. század közepétől a 20. század közepéig (Kiskunhalas, 2005)

TELEPÜLÉS, GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM - 5. Simon András: Szőlő- és gyümölcskultúra

olyan száraz, hó nélküli idő volt. 80 és 100 centi mélyen kellett fordítani. Este haza se mentek, mind ott aludtak velünk egy szobában, az asztalt kitettük, és egy jó kötél szalmát behoztak, elteregették, azon aludtak. Este aztán ment a mese...” A napszám ekkor 40 krajcár volt, meg az élelem. A visszaemlékezés szerint e télen végzett, nehéz fizikai munka során reggelire pörkölt káposzta volt töpörtüvel, ebédre bablevest, krumplit, szerdán túróstésztát kaptak, vacsorára pedig tarhonyát, szombati napon túróslepényt, vagy kukoricalisztből készült máiét ettek a munkások.56 A fordítást ásóval és kapával végezték.

Gyárfás István leírása szerint a 19. század derekán a gyökeres vessző ültetése ritkán volt gyakorlat, „hanem sima vesszők árokra vagy fúró után, megfordított homokföldben meglehetősen sikerülni szoktak. ”57 A vesszők beszorítását úgy végezték, hogy a lyukba süllyesztett vessző tövébe vizet vagy száraz homokot öntöttek, egyszerűbb esetben a lyukba beleszúrt vesszőt ahogyan a szél mozgatta, a homok a tövébe folyt.55 Hasonlóan emlékezik Csonka Mihály is: „Mint előbb említettem, télen fordítottak szőlőnek, tavasszal aztán beültették a területet. Az ültetés úgy ment, mint ma is, ültető fúróval leszúrtak jó mélyen és bedugták a sima vesszőt, de nem szorították meg, szép fokozatosan betemette a szél a homokkal.”54 Szőlőültető fúrót a halasi múzeum is őriz: a 19. század második feléből való, keményfából házilag faragott, T alakú szerszám hosszúsága 92 cm (hogy megfelelő mélységbe tudjon hatolni), nyele pedig 45 cm.60 Az ültetés a metszés után történt, hiszen a szaporításra alkalmas, egészséges, érett vesszőt a metszéskor válogatták ki. Az ültetésig homokban, vagy vízben tartották, míg rügyezni nem kezdett, így megmutatkozott, hogy életképes-e a vessző.61

A 19. század második felében kezdett terjedni az előgyökereztetett vesszők ültetése. Az eljárás általánosabbá válása a Duna-Tisza közi homokvidéken a 19. század végére tehető.62 Nagy Czirok László lejegyzése alapján a gombáztatás, vagy bombáztatás lényege a következő volt. A tavaszi ültetéshez már ősszel, a fagy beállta előtt kiválasztották az erős, alkalmas vesszőket. Ezeket aztán kévékbe fogva, megfordítva elvermelték. Homokkal jól megszórták, vízzel belocsolták, hogy ne maradjon levegő körülötte. „A bombázás képződményét azok a tünemények jelezték, hogy a szemen alul elvágott vesszőnél kis fehér gyűrű dudorodás jelentkezett. Akkor, bár akármilyen sürgős munka volt holnapra, elkezdtük a szőlőültetést, mert ha 3-4 nappal tovább hagytuk, újnyi hosszú gyökér szőtte be a felső részeket. (...) Az így bombáztatott vessző 90-95 %-a megfogta,”63 A 20. században aztán egyre inkább terjedt a vesszők szőlőiskolában való gyökereztetése, illetve a faiskolák, szőlőtelepek által hirdetett fajták gyökeres vesszőinek vásárlása.

Az újonnan telepített szőlők közét gyakran sárga- vagy görögdinnyével vetették be. Csonka Mihály önéletírásában olvashatjuk: „Termett annyi dinnye, hogy kocsiszámra hordták a szüleim a piacra, még helybe is jöttek a kofák. ”64

A hiányzó tőkék pótlását, az ültetvény fiatalítását szüret és levélhullás után kezdték.65 Ennek egyik módja a döntés volt, melynek során a teljes tőkét egy mély

218