Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 3. Tanulmányok Kiskunhalasról a 19. század közepétől a 20. század közepéig (Kiskunhalas, 2005)
TELEPÜLÉS, GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM - 4. Fodor Ferenc: Földművelés és állattartás
Akinek több jószága volt, ott az árpa learatása után is vetettek kukoricát. Ezt csatornádénak nevezték. A kukoricamagot kézzel szórták szét a tarlóra, melyet ezután sekélyen fölszántottak. Ezt nem kapálták, a fagyos idő beállta előtt zölden vágták ki, megszárították és kúpokba rakták. Az 1930-as évekig a gazdák a kukoricatermés őrzésére csőszöket fogadtak. Munkájuk csupán egy-két hónapig tartott, míg a termést be nem takarították. A csősznek járó bért kukoricában, zsákszámban állapították meg. A csősz maga szedte le a járandóságát. A zsákba pontosan egymás mellé rakta a csöveket, hogy minél több férjen.85 A kukoricacsőszök szegényes sorsáról Kis Illés Imre halasi parasztköltő „Noszvadi Sándor pástélusa” cimü versében így emlékezett: „A múlt ezernyolcszázhatvanegynek nyarán, Július hónapnak huszonnyolcadikán Alsószállásra kiballagott szegény, Kunyhót csavarintott egy halom tetején. Hatvan láncból álló kukoricaföldet Fölfogott őrizni, annak megfelelhet Hiszen Gábor fia, aki az anyjától Nem messze esett, mint alma a fájától, Atyja segéde lesz, kukorica bojtár, Ketten úgy megőrzik, hogy tán nem is lesz kár. ”86 A felelős csőszök egész évben őrizték a pusztát, bérük is meghaladta a csőszök bérét: a gabonából, a kukoricából, szénából, kukoricaszárból is részesedtek. Halason a kukoricát a századforduló tájáig a legtöbb helyen hajastól szedték. A munka végeztével a fosztáshoz összehívták a szomszédokat, fosztóbálat tartottak. A termés növekedésével egyre általánosabbá vált a száron történő fosztás. A csöveket nyakba kötött zsákba rakták. Később rakásba dobálták. Utat vágtak a rakások mellett, majd szekereken szállították haza. Az éretlen csöveket külön rakták, ezt aljkukoricának nevezték. Ha el akarták rejteni a kukoricát, nem törték le a csövet, úgy rakták kúpba a szárat. Az ilyen szárkúpot csumakúpnak nevezték. Az első világháború idején, Halason csak külön engedéllyel lehetett kukoricát eladni és vásárolni. Az engedélyt csak akkor adhatták ki, „...ha az evégbőlfolyamodó egyén szükségletéről közvetlen és pontos tudomásuk van, avagy ha ezt megfelelő vizsgálat alapján kiállított hatósági bizonyítvánnyal igazolják." Arról, hogyan éltek vissza a vásárlási engedély kiadásával, a következő megjegyzés tanúskodik: „Olyan sertéshizlalóknak, akik a múlt évben kaptak tőlem vásárlási engedélyt, de a nekem lekötött sertéseiket másnak adták el, nem leszek hajlandó újabb engedély adására.’’*1 Az egészséges, nagy csöveken, fosztáskor meghagyták a hajat. Ezeket a csöveket három ágra összefonták, és az udvaron lévő eperfákra aggatták. Az eresz alá 177
