Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 2. Tanulmányok Kiskunhalasról a 18-19. századból (Kiskunhalas, 2001)
GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM - 3. Bellon Tibor: Kiskunhalas gazdálkodása a 18-19. században
veszélyt okozó gazdálkodásról letévén... számokra valahol ott járást árendálván határainkról, ló és barom nyájaknak járásaikból kivinné.”337 Még 1790-ben is a Helytartó Tanács parancsára azt válaszolják: „Ezen városban nem lévén oly jó mód- jok a Gazdáknak az építtetésben, hogy olly alkalmatos helyet lehessen csinálni a juhoknak, mint amilyent a selymes juhnak gyengesége kívánna, csak szárnyékokban szoktak az nagyobb falka juhok is teleltetni, úgy hasonlóan fel is ellettetni, mely miatt az ilyen juhnak fajzását elől vinni felette nehéznek tapasztaltatik...melly okok miatt ezen városban már most az sellymes juhok tellyességgel nem is tarthatnak.”338 Minden tiltakozás ellenére azonban hamarosan megnőtt a birkatartás jelentősége. A halasi birtokos gazdaközösséget képviselő tanácsnak állandóan küzdenie kellett az idegenből ilyen-olyan indokkal halasi földre jövő juhászokkal, akiket a helybéliek is segítettek azzal, hogy földjüket, jószágukat árendába bocsátották nekik. Az egész kérdéskört legteljesebben összefoglaló vélekedést olvashatunk egy 1779-es jegyzőkönyvi bejegyzésben. „Az idegen birkás árendásoknak béhozása annyira invalescal (szokásba jön), hogy a kiknek 40 s 50 birkáik vágynak kívül való árendásokat fogadnak, még pedig olyanokat, kiknek két három száz juhaik vágynak, s ekképpen másoknak nagy kárt és praejudiciumot okoznának, lakos társaikat károsítanák, a közönséges pascuumot (legelőt) olyanoknak jószágaikkal terhelnék, kiknek semmi jussok nintsen drága áron váltott földeinkhez.” Újra szigorúan meghagyják, hogy idegenek nem jöhetnek be, hanem akinek kiadandó legelője van, az helybelinek adja, hogy inkább azok boldoguljanak.339 Ez azonban csak jó szándék maradt, mert ezután is fogadtak a gazdák a földjeikre idegen árendás juhászokat. Horváth (bagó) István, Dóczi János nyájjuhásza Sándor Gergelyné tanyáját árendálta ki, ott „tulajdon ökreivel, cselédjeivel gazdaságot indított.” Mivel neki, mint számadónak 60 juhnál több nem lehetett a birtokában, a város kötelezte a tanya visszaadását, gazdasága felszámolását. Sándor Gergelynek megparancsolták, hogy „a tanyáján maga gazdálkodjon, kaszállyon, mivel az ő mestersége egyedül a paraszti munka.”340 A juhnyájak ékessége is volt a rájuk kötözött harang. Balás János szegedi fejősjuhász Pakson a kovácstól 55 darab juhokra való harangot vett, valóságos kereskedést űzött velük.341 Szalma Györgyöt azért vonták felelősségre, mert fejősjuhászként a gazdája juhairól harangokat lopott.342 Barabás, alias Loggo István juhász nyíráskor Szilágyi István uram isztrongájánál egy juhot adott harangokért.343 Hogy a harang nemcsak hangszerként szolgált, hanem szükségképpen ivóedényként is, azt igazolja Szégyi János példája, aki nyáron gazdájának egy eltévelyedett ökrét kereste. „A pirtói homokokban juhokra találván... mivel éhes voltam, egy harangot levettem a juhokról, egy juhot megfogtam és abba a harangba megfejtem, és a tejét megittam” - vallja a 18 éves béres.344 A teleltetésnek több formája is élt Halason. Gyakran a jószágtartó gazdák, vagy a város a pásztor bérébe foglalta a teleltetést, máskor téli legelőt váltottak a nyájaknak, ezt kombinálták a rossz idő esetére takarmány-kiegészítéssel. Voltak gazdák, akiknek feles takarmányuk lévén, másoknak vállaltak teleltetést pénzért vagy a 152
