Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 2. Tanulmányok Kiskunhalasról a 18-19. századból (Kiskunhalas, 2001)
GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM - 3. Bellon Tibor: Kiskunhalas gazdálkodása a 18-19. században
napi rendjét, gyakorlatát a helyi elvárások és a hagyományok irányították. Az itt munkát vállalónak ezeket el kellett sajátítania, és be kellett tartania. Csak így maradhatott meg hosszú ideig szolgálatban. A bojtárkodás fázisai: kisbojtár, bojtár, öregbojtár, végül számadó - ennek a tanulásnak az útját mutatják. Az idegen helyekről történő pásztorfogadásnak elsősorban az volt az oka, hogy a helybeliek közül nem került ki annyi, amennyire az állattartó gazdáknak, gazdaközösségeknek szükségük lett volna. Gyakran panaszkodnak is a gazdák, hogy a helybeli pásztorok máshol vállalnak szolgálatot. 1823-ban „egy némelly föld birtokos, de különben pásztorkodni szokott lakosok, név szerént Szetsüdi János és Zana István kül helyekre szoktak rend szerént szegődni melly által magokat mind a köz, és minden földbirtokos által tellyesítettni kellő szolgálatok terhe alól kivonják, mind pedig a pásztorkodók számát meg képesítvén a bent maradóknak fogadásokra nézve szembetűnő kárt okoznak a barom tartó gazdaságoknak. Mire nézve szükségesnek vélné a fentebb megnevezetteket, és még másokat is a hazaköltözésre és szolgálatj oknak a helybéli gazdaságoknál lejendő viselésére hathatós móddal kötelezni... ha valamelly ház- és földbirtokos lakos kül helyre szegődni bátorkodik, az ollyan adja el a városban és ennek határjaiban fekvő javait ollyan embereknek, akik a kán birtokkal elválhatatlanul egyben kapcsolt és terhes szolgálatokat tel- lyesítikr204 Halason is a nyájas-tartás dominált, mint egyetlen olyan forma, amelyiket gazdaságosan lehetett folytatni, mivel elsősorban a gazdák vagy a gazdaközösségek nyájai legeltek a határban, így mind a legeltetés rendje, mind a pásztorfogadás, a pásztorok bérezése, legelőhasználat, építmények - a nyájat tartó gazdaközösség magánügye volt, de esetenként tanácsülési határozatokban is rögzült, ennek ellenére nagyon kevés a használható forrás. Ezek megfejtését részben az analógiák, részben az eddigi irodalom és a tereptapasztalatok segítik. A síkvidéki állattartásra mindig jellemző volt a legeltetés. A nyájak, amíg csak lehetett, kinn voltak a számukra kijelölt legelőkön. A jószágtartó gazdaközösségek úgy irányították a pásztort, hogy a legelő jószág érdekei elsőbbséget kapjanak. A legeltetésre igénybe vették a szántóföldeket, ugarokat is, ha azokról lekerültek a kultúrnövények. Különösen a szigorú teleken a nyájak a tanyák közelébe húzódtak, és részben a földeken található maradékon, részben a tanyákon gyűjtött takarmányon teleltek ki. Tavasszal, a munkák megindulásával a telelő jószágokat a legelőkre parancsolták, hogy a vetésekben kárt ne tegyenek: „minthogy már Szt. György napja itt vagyon, és a tilalmak minden osztott földre nézve elkezdődni tartoznak.”205 Máskor pedig az van a jegyzőkönyvben: „Kihirdetni rendeltetik, hogy az osztott földekből a ménes, csorda és juh nyájak egyáltalán fogva kemény büntetés alatt ki- tiltatnak.”206 1807 áprilisában is arról határoznak, hogy „az osztott földek közül a jövő héten a jószágok kitakaríttassanak, és az rideg marhák a barmokra kihajtassanak azon régi határozással, hogy teljességgel a kurta barmok tartása meg nem engedtetik, hanem ki ki rideg marháit hajtsa a baromra.”207 1824-ben a tajói tanyá134
