Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 2. Tanulmányok Kiskunhalasról a 18-19. századból (Kiskunhalas, 2001)
ESEMÉNY- ÉS IGAZGATÁSTÖRTÉNET - 1. Bánkiné Molnár Erzsébet: Kiskunhalas mezőváros önkormányzata a redempciótól az 1848 évi márciusi törvényekig
1. AZ IGAZGATÁS SZERVEZETE A tanács A tanács mint testület irányította a közigazgatást, a jogszolgáltatást és a mezőváros gazdasági életét, s jelentős feladatot töltött be a lakosság erkölcsi életének szabályozásában. Nagy és komplex hatalom összpontosult hatóságában, amely hatalom legitimitását és elfogadhatóságát a szabad választás biztosította. E szabadság csorbulása minden esetben társadalmi konfliktusokat eredményezett és csökkentette az önkormányzati irányítás hatékonyságát. A választás szabadságának általános jogát a redempció után — mint minden más kiváltságot — az azt ténylegesen megváltó lakosokra korlátozták. 1745 után a redemptusok lettek a választók és a választhatók. A tanács tagjai, választásuk A redempció után a tanács és az élén álló főbíró választását évenként, új esztendő napján tartották.2 Ez nem jelentette a teljes testület cseréjét, csupán az alkalmatlannak bizonyult vagy az elhalálozott tanácsnokok helyére állítottak újakat.3 A testület általában 12 személyből állt, de Halason különösen a redempciót követő évtizedekben többször a 14-15 főt is elérte, nem számítva ide a főbírót.4 Ugyanígy halasi sajátosságnak tekinthető, hogy egyes nótáriusok tagjai voltak a tanácsnak, azaz szenátori tisztet is betöltötték.5 A kerületi szabályokat és a szokásjogot figyelmen kívül hagyó testületi létszám korlátozását 1789-től főkapitányi rendelet írta elő. A rendelkezés nyolc főre csökkentette azoknak a szenátoroknak a számát, akik minden közszolgálat és adó alól mentességet kaphattak.6 A szenátorok választását jelölés előzte meg, a jelöltek számát nem szabályozták. A jelölést maga a hivatalban levő tanács végezte. A tényleges választást megelőző jelöltállítási vitákat a jegyzőkönyvek nem tükrözik. Kivételként 1793-ban mégis írásban rögzítették, hogy a két tanácsnoki helyre, ahová Gál Jánost és Miskoltzi Jánost választották meg, tíz jelölt volt. Ajelöltek nagy száma nem csupán a tisztség kiemelkedő társadalmi presztízsére hanem érdekcsoportok közötti összecsapásra is utal, amit a jelölésnél nem tudtak egyezséggel lezárni.7 A szenátorjelöltekkel szemben támasztott követelményeket részben a gyakorlat alakította кц s azok szokásjoggá válva, s egy-egy kapitányi rendelkezéssel is megerősítve beépültek a választók értékrendjébe. A legfontosabb volt, hogy „ne ifjú éretlen embereket, hanem megért ideüeket”8 - azaz tapasztalt redemptus gazdákat jelöljenek. Az egész kerületben hirdették a főkapitány követelményét, hogy „érdemes, írástudó személyeket” igyekezzenek választani.9 A 18. században ez utóbbi ritkán teljesült. Helyben elsősorban a jelölt „ családi érdemeit” tekintették döntőnek. Visszatérő indoklása a választásoknak, hogy a döntésnél mind a jelölt, mind annak 11
