Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 1. Tanulmányok Kiskunhalasról a kezdetektől a török kor végéig (Kiskunhalas, 2000)

HALAS A 13-17. SZÁZADBAN - 6. Szakály Ferenc: Kiskunhalas a török uralom alatt

A kirajzolódó kép meglehetősen egyértelműnek tűnik. A ranglistán előbbre kerülni csupán nagy állatállomány birtokában lehetett; a juhtartást - amelyet különösen koncentráltan műveltek - nem számítva, az állattartóknál 12%, azzal együtt 16%-kal többel lehetett bekerülni a negyedszázad gazda körüli vezető csoportba, mint a gabonatermelőknél és a szőlőművelőknél. Ugyanezek az értékek az élcsoportban így alakultak: 18% és 30,4%.

A fenti demonstráció tanulságait röviden úgy összegezhetjük, hogy a meglehetősen önkényesen kialakított „élcsoportba” tartozók gazdálkodása több lábon állt, s minden létező mérőponton a legjobbak közé sorolhatók. Ezek: idősebb és iijabb Tegzes János, Kovács Mihály és - tőlük némileg leszakadva - Szabó István. (Közülük az első kettő tősgyökeres halasi, a következő három frissen beköltözött baranyai volt. Vagyis: az eltelt idő elegendő volt nekik ahhoz, hogy az utóbbiak is képességeiknek megfelelő pozícióba jussanak.) A szarvasmarha-tenyésztők listáját vezető Farkas János meglehetősen gyenge gabonatermése miatt szorult ki az élcsoportból. Miként a XVII. századi Nagykőrösön is megfigyelhető,76 a kisebb tőkeerővel, de némi pénzzel mégis rendelkező gazdák inkább a szántóföldi és szénagazdálkodással, valamint a szőlőműveléssel próbálkoztak. (Eltérés a vezető- és az élcsoport százalékos aránya között: 58,4-22,5=35,9; 36,8-17,7=19,1; 52,1-15,3=36,8.)

A több lábon álló nagyparaszti gazdaság természetesen jelentős számú bérmunkást igényelt (ha komoly árutermelést folytatott, akkor is, ha a gazdának több munkaképes fiúgyermeke és vele együtt élő rokona volt). A halasi református egyház számadáskönyvében77 található egy 1679. és 1680. évi jegyzék, amely azokat a „ridegeket” és „szolgákat” tünteti fel, akik reagáltak az egyház önkéntes adakozásra vonatkozó felszólítására. A lajstrom általában megadja gazdájuk nevét is, s így 24 halasi család fizetett alkalmazottairól ad - természetesen - nem teljes képet.

A jegyzék szükségképp csupán a bérmunkások egy részét tartalmazza. Azt is nehéz például eldönteni, hogy a két évben összeírtak névanyaga csak azért oly eltérő-e, mert aki 1679-ben adakozott, 1680-ra letudottnak vélte vállalt kötelezettségét. Ezt a megoldást tartjuk valószínűnek, hiszen maguknak a gazdáknak a névsora is változik, márpedig aligha elképzelhető, hogy akiknek 1679-ben voltak bérmunkásai, 1680-ra tömegesen elvesztették azokat. Egyébként a legtöbb szolgával és rideggel zömmel mindkét évben ugyanazok a gazdák rendelkeztek, akik más forrásaink tükrében is a paraszttársadalom csúcsán állónak tűnnek.

Az 1679/1680-ban regisztrált gazdák névsora csak öt ponton azonos az 1699-ben összeírtakéval, ám ha a névanyagot az alább elemzendő 1667. évi szállástulajdonos- jegyzékkel is összevetjük, úgy nyilvánvalóvá válik, hogy ezúttal is valóban a társadalom él- és vezető csoportját ragadtuk meg (kurzívval azoknak a személyeknek vagy családoknak a neve, akik szövegünkben számottevő gazdaként - például pusztabérlőként, szállástulajdonosként - bukkannak fel).

336