Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 1. Tanulmányok Kiskunhalasról a kezdetektől a török kor végéig (Kiskunhalas, 2000)
HALAS A 13-17. SZÁZADBAN - 6. Szakály Ferenc: Kiskunhalas a török uralom alatt
ged27 - között félúton egy, az említettekhez fogható nagyvárost találnánk akkor, amikor a lakosság XVII. századra jellemző összetelepülése még nem kezdődött meg.28 Mindent összevéve, Halas névanyaga és jövedelemforrásainak jegyzése egy meglehetősen befelé forduló agrártársadalom képét mutatja, amely azonban a preferált területeken kifejezetten sikeresnek tűnik. * * * Mária királyné titkára, Oláh Miklós 1536-ban egy latin nyelvű átfogó Magyar- ország-ismertetést készített az európai közvélemény tájékoztatására. Ez összter- jedelméhez képest meglepően nagy teret szentel Halas környékének bemutatásának: „Ezen a Duna és Tisza között elterülő vidéken, észak felé van a kunok mezeje [=a Kiskunság], melyben a kunok székhelyeik vagy, amint ők nevezik, szállások szerint oszlanak meg. Többek között itt van Szentkalász, Halas és sok más falu, melyek a királyi kincstárhoz tartoznak. Csordákat és méneseket tartanak, ebből nem kis jövedelemre tesznek szert; vizük és fájuk szűkösen van, attól eltekintve, hogy az állatok itatására [ember számára] élvezhetetlen vizű kutakat ásnak. Földjük egyetlen veteményt sem terem szívesebben a töknél.29 Tüzelőként nádat, állati trágyát és kevés, messziről hordott fát használnak.”30 A leírás meglepő összhangban áll az 1570-es évekbeli török összeírásokból levonható következtetésekkel. Igaz, Halas ekkor nem tartozott a Kiskunsághoz; jóval korábban csupán a kiskunok bizonyos „fórumai” működtek itt (miként Kecskeméten) is, maga a város a leírás készítése idején is magánfoldesuri birtok volt. A marhatenyésztésről írottak viszont tökéletesen beleillenek leszűrődött gazdaság- történeti ismereteink közé, különösen figyelemreméltóak a rideg tartásra - pontosabban: csak arra - alkalmas puszták említése. A fentiek tükrében megkülönböztetett figyelmet érdemel, hogy ugyanakkor állatkereskedésükről viszont nem szól. Mivel tudjuk, hogy még a legújabb korban is a homokbuckák megkötése volt a halasi agrárgazdálkodás fő problémája,31 a határának terméketlenségéről írottakat is hajlamosak lennénk elfogadni, ám mint az alábbiakból kitűnik, ez esetben tévednénk. Az újjátelepülés utáni állapotokat tükröző 1570. évi szandzsák-összeírást itt figyelmen kívül hagyva, a már megerősödött mezővárost kiemelkedően - úgy is mondhatni, a körülményekhez képest elképesztően - magas gabonaterméssel vették számba. Mivel az 1578. évi összeíró összesen 6500 kila gabona- és keverttizedet várt innét, nem kevesebb mint 455 kila gabona esett (volna) egy háztartásra, miközben a szakirodalom azokat a településeket, amelyeken ez a mutató meghaladta a 100 kilát (=3076 1), már jól ellátottnak tekinti.32 Hitetlenkedésünket csupán az mérsékli, hogy a mezőváros nem kevesebb mint 8 elnéptelenedett környékbeli település területét kebelezte be saját határába. Vagyis: módja volt a szántói nagyságát szinte korlátlanul kiterjeszteni. Hihetetlenül magas a halasiak által hizlalt sertések becsült száma is. Mivel az 318
