Janó Ákos (szerk.): Kiskunhalas. Helytörténeti monográfia 1. (Kiskunhalas, 1965)
II. RÉSZ - 10. Nagy Czirolc László: Régi halasi vásárok
— Mi az ára, István gazda, ennek a sötétpej kancának ? — kérdezte az alkusz. — 200 forint! — Ne annyit kérjön, hanem ötszázat! . . . Itt vannak az angolok, mindjárt itt löszök velük, hanem ne sokat engedjen az ötszázbul! Neköm is ad kigyelmed ötven forintot! — Adok szívesen, ha jól elkelnek! — mondta ilyenkor a gazda. Lóvezetőink a vásári alkudozásokba is gyakran beleszóltak, mégpedig hol az eladó, hol a vevő fél javára. A lovak feldicséréséért úgynevezett biztatási 'pénzt, a lóhibák elhallgatásáért pedig hallgatási pénzt kaptak. Egy lóvezető általában öt-hat lovat tudott csak vezetni, de előfordult, hogy tíz ló vezetését is elvállalta. Ilyenkor az első öt lovat kunkötéssel egymás nyakához, a másik öt lovat pedig hurokra, s a maguk kötőfékjével az elsők farkavé- géhez kötötte. A lóvezető elől, a bal szélső ló kötőfékszárát fogta. Ha három ló került hátra, akkor azokat jobbról a két szélső ló után kötötte. Az így összeállított lócsapatot egy ember vezette. Ha társai is voltak, azok többnyire kocsira ültek, s időnként felváltották a lóvezetőt. Díjazásukat a lovak számához és a távolsághoz igazították. Ritkán külföldi útjuk is akadt. Ha a hajcsár úgy látta, hogy egyedül nem bírja a hajtást lebonyohtani, társult valamelyik ismerős földijével, vagy a vásárban segítséget fogadott maga mellé. Az ilyen felfogadott segítséget hajtónalc nevezték. Az olyan hajcsárokat, akik állandóan másoknak és messze földről is hajtottak jószágot, nagyhajcsár oknak nevezték. Halasi hajcsáraink többnyire nyugatra hajtottak, mert arra kevesebb jószág volt. A hajcsárok többet kerestek, mint a lóvezetők. Kész kiadásaikra megbízóiktól előleget kaptak. A járlatkönyvek tanulságai szerint a múlt század vége felé egy-egy halasi vásáron mintegy 300 ló, 6—600 szarvasmarha, 6—800 birka s vagy 400 sertés és malac cserélt gazdát. A halasi állat vásárok nagyságát megközelítették még a félegyházi, majsai és kiskőrösi vásárok. Legnépesebbek az őszi állatvásárok voltak, mert akkorára a gazdáknak már az új termésből is volt pénzük. Az adásvételek menetét, a jószág eladásának vagy megvételének a módját és halasi szokásait lássuk először a lóvásárban. A lóvásárban A vásárra érkező külföldi és hazai lókereskedők, a helybeli és vidéki lóvásárlók legelőször szemlélődni kezdtek, majd végigjárták a vásárt, hogy tájékozódjanak, vajon találnak-e maguknak való lovakat és melyikért mennyit kérnek. A pénzesebb vevők a lóállomány legjavából iparkodtak vásárolni. A honvédség és a közös hadsereg részéről vásárló bizottság is megjelent, s remonda csikókat, meg tüzérlovakat válogatott, s azokért jó árat fizetett. A külföldiek meg a pénzesebb vevők a fajtákban is válogattak. Keresettek voltak a mezőhegyest, bábolnai, muraközi, nónius, furio, gidrány, lepke, vészmadár, angol telivér, stájer és belga lovak. 303
