Nagy Szeder István: Kiskun-Halas város története oklevéltárral, 1-4. rész (Kiskun-Halas, 1926-1936, 1993)
Második rész. A Redemptio Utáni Kor 1745-től kezdve - Határperek a szomszédokkal
— 72 — kettye, Fehértó, Füzes, Balota, Eresztő és Karapály pusztákkal együtt 1657-ben Agárdy - Tornay és Cseh sógoroknak, a Füleki és Lévai végházak tisztjeinek adományozta a nádor. Úgy látszik azonban, Po- kárd, ma Polgárdi pusztát, vagy nem vehették birtokukba, vagy a török kiűzése utáni birtokigazolás során került a kalocsai érsekuradalom tulajdonába. Már 1735. április 4-én tartottak határjárást, s a tanúk vallomása szerint Pokárdot 1665-1695 között id. Péter István halasi lakos bírta. Az 1761. április 18-án tartott tanúkihallgatások szerint 30-40 évvel azelőtt Bánegyházát Péter István, Kecelt pedig Farkas Gergely halasi lakosok bírták. Ezek régi pásztoraiból összeállított tíz tanú egyöntetűen úgy vallott, hogy Péter István bérlete idején, a Bánegyházát Halastól választó határt: Albert kútja - Kakas Strázsa - a fajszi út mente és a Pitskebokor közti vonal képezte, amely utóbbi hármas határt alkotott Fehértó - Csala - Bánegyháza között. Pokárd és Kecel pusztákkal tehát a tanúk szerint a halasi föld nem is volt határos. Albert kútjától délre feküdt Zsombostó (később Felsőkistelek) puszta, a Kakas Strázsáján alul Rekettye és azon alul Fehértó puszta. A tanúk szerint Halas Bánegyháza kétharmad részét elfoglalta, és állítják, hogy Kecel megszállása után pár évig az általuk jelzett határvonalon túl a keceliek legeltetését nem bátorkodtak megakadályozni. Bánegyháza pusztát akkor kompolták keresztül a halasiak, amikor a bérletet elvették tőlük, sőt háromszor újítván a határt, azt mindég kijjebb tolták. Ezen tanúk olyan nyomós okokra hivatkoznak, hogy valószínűleg volt valami igazuk. Az 1699. évi összeírás szerint Fehértó és Pokárd között a mai Szarkás-Debeák még nem volt, ez is a tanúk álláspontját igazolja. Ez a homokbuckás terület azonban oly csekély értékű, hogy mindkét fél részéről célszerű volt a mai határvonalat egyezségileg elfogadni, és mérnökileg térképeztetni. A város körülbelül 3200 hold területet vesztett el. 1763-ban Kötöny pusztával végződött a határper. Már 1735. március elején volt a kötönyi határok miatt hatósági eljárás néhai Tarkó Mihály özvegye Laczkovits Julianna földesúr kérésére. 1763-ban Tarkó szolgabíróval rendezték a határt, de ennek halála után 1768. május 18-án a kötönyi gulya Bodogláron ütött állást, emiatt írtak a halasiak Laczkovits Imre alispán földesúrnak. Az 1782-1794. körüli években a Laczkovits Imre és özv. Tarkóné birtokában levő Kötönynek Kukutska István a bérlője, 1799-ben pedig Varga Nagy András, akiket nagy jószágállományuk miatt évekig vonakodott a halasi tanács a lakosok sorába felvenni. A Jászkunság 1699. évi kamarai összeírásában Kötönyt nem vették fel, nem tartozván a Kiskunsághoz. 1811-ben Rakovszky János sápi lakos volt Kötöny birtokosa, 1816-ban Lukács Miklós volt a bérlő. 1817-ben Kötöny egy része Tapolcsányi Pál tulajdonában volt, akitől
