Kiskunhalas Helyi Értesítője, 1932 (32. évfolyam, 1-105. szám)
1932-12-24 / 103. szám
december 24 KISKUNHALAS HELYI ÉRTESÍTŐJE 7 J3etyárvilág az Alföldöri Hogy irtotta ki Ráday gróf, királyi biztos a betyár „maffiát“ A szegedi vár rejtelmes története A magyar iroda ómba is bevonult már régtől fogva a betyárhistóriák leírása, de ez az irodád m azóta bir értékkel, amióta komoly elbeszélő műfaj vált belőle. Ennek az irodaimnak a keletkezése értéknek tekinthető, mert hiszen a betyár- világ felvonultatása igen értékes anyaggal bir a magyar Alföld szempontjából, emeleti pedig kiváló korrajzoknak is bizonyult. Az itt következő Írás is a komoly irodalom egyik értéke. Az egyik részt, az elejét itt közöljük, az utána következőket pedig folytatásokban. Kondoros! csárda mellett... Békés vármegye Kondoros községének határában, négy országút találkozásánál feküdt egy országúti »hotel«, melyet a múlt század elején egy külföldről idevetődött élelmes német építtetett. A fogadó az akkori idők minden kényelmével rendelkezett. A találékony német nem feledkezett meg a betyárok igényeiről sem. Az épület minden egyes helyiségéből rejtett utakon a pincébe, vagy kinek-kinek tetszése szerint az istállóba lehetett jutni. A betyárok szempontjából ez nem megvetendő kényelem volt, sőt a biztonság fokozására még földalatti búvóhelyek is voltak a földalatti »hotelben«, amelyeket csak labyrinthus- szerii folyosókon keresztül lehetett megközelíteni. Ezekben a földalatti búvóhelyekben ha kellett, napokon át meghúzhatta magát az üldözött, anélkül, hogy a felfedeztetés legcsekélyebb veszélyétől is tartania kellett volna. Egyébként magának az épületnek az elhelyezése is kifogástalan gondosságra és előrelátásra vallott. Úgy lévén építve egy dombtetőre, hogy ablakaiból nemcsak a két keresztutra, hanem szerte az egész környékre is nagyszerű kilátás nyitott, sőt ha a kémlelő a rejtett folyosón keresztül felment a kémény hegyébe, láthatára akkorára megnőtt, hogy a közeledőt kilóméterekről megláthatta. Nem is csalódott számításaiban a német, mert az ügyesen megépített s kitűnő üzleti érzékkel vezetett korcsma csakhamar a Tiszántúl leglátogatottabb csárdája, lett s az maradt a betyárvilág végéig. Négy vármegye legügyesebb lókötői, legra- vasszabb orgazdái, legvakmerőbb betyárjai és legkörmönfontabb félkéz- kalmárjai adtak itt egymásnak találkát két emberöltőn át s mivel a jóbor mellett a szép lány, menyecske sem hiányzott, a kondorosi csárda dáridók zajától volt hangos mindig. A leghitványabb kapcabetyártól kezdve, a zsivány-nép előkelőségéig megfordult ott mindenki, aki a betyár névre igényt tartott. Maga a »nagy« Sándor is gyakori vendége volt a csárdának és hála a tervező előrelátásának, néha, mikor már nagyon üldözték s erősen szorult a hurok Sándor bácsi nyaka körül, bizony nem egyszer nyújtottak néki is menedéket a biztonságos falak. A hangos mulatozások közben néha el-eltünt néhány alak a dévaj- kodók közül, ezek tanácskozni vonultak el s bizony a csárda falai között nem egy főbenjáró bűntény haditervei születtek meg. A néma falak, ha megszólalhatnának sok szörnyű bűnről tudnának beszélni. Pedig a nép ajkán igen jámbor színben tűnik fel a korcsma, hiszen mindannyian ismerjük a róla szóló nótát: Kondorosi csárda mélett Gulya ménes ott delel,get; Csárdabei szép asszonynál Ott iszik az öreg bojtár. Hogyan fogadták a betyárok Ráday kinevezésének hrét Az igaz, hogy ivott a kondorosi csárdában néha az öreg és ifjú bojtár is, de csak sűrűbben találkoztunk volna ott az öreg és ifjú zsiványokkal, aminthogy az ö nótájuk másként is dalolt a csárdáról, ilyenformán: Nem messze van ide Orosháza, Közelebb, mint a Ráday vára; Közelében van egy hires csárda Betyároknak van odacsinálva... Adjon Isten jó napot korcsmárosné! Hát ez a szép pejparipa kié? Eent iszik a lónak a gazdája, Most jött ide tán negyedórája. Ki vagy betyár, mutasd meg magad, Mert különben elviszem a lovad. Vigye el a lovam, ha úgy tetszik, Nem bánom én akárhogyan nézik. Csak vigyázzon, mert a ló leveti, Senki fiát hátán meg nem tűri, Aztán meg a sárba is tapossa Ott lészen majd kigyelmednek sírja, így nótázgattak a betyárok a csárdában, mikor Ráday hire elkerült hozzájuk. Nem sejtették még akkor egyáltalán, hogy rövidesen keservesebb nótákat is fognak még dalolni. Most még hittek is, — nem is a kósza híreknek, amelyek arról beszéltek, hogy vége a betyárvilágnak s hogy a király egy olyan vaskezü embert küldött Szegedre, aki rövidesen elintézi az Alföld összes la- cibetyárjait. Láttak ők már eddig is ilyenféle embereket, akik erősen kötötték az ebet a karóhoz, hogy majd igy lesz, majd úgy lesz és — semmisem lett. Nem sokkal többet adtak az efféle beszélgetésekre, mint forró nyárban a subadarabra.. Jól tudták, hogy az orgazdák keze mesz- szire elnyúlik s majd le fegyverzik azok a nagyhangú fogadkozót fegyvertelen kézzel, jó szóval, ajándékkal; ebben bíztak. Nem nyugtalanította őket az, hogy Rádayról azt állították, mily rettenheteüen erélyű, szikla-szilárd jellemű, senki által sem hozzáférhető ember, de még az sem, amit már csak a fantázia költött a grófról, hogy akinek a szemébe néz, minden bűnét kiolvassa a szeméből, mintha csak létekbe látna. Mit sem törődve a közelgő veszedelemmel, hiszen abban, hogy veszély volna, úgysem hittek, nyugodtan élték megszokott életmódjukat, mignem a közeljövő eseményei beigazolták, hogy a vészhir terjesztők csöppet sem túloztak. Láttuk már a betyárok tanyáját, ehez hasonló volt a többi alföldi csárda is, melyekkel sűrűn be volt hintve a Tiszavidéke mindenütt; nézzük most már milyen volt a betyár a pusztában? A betyár a pusztában A Bach-korszak sötét kődéből egy daliás lovas ember alakja bontakozik ki. A tiszamenti rónán nyugodtan áll és figyel. Pörge kalapban, cifra szűrben, bő ingben, gatyában, izmos alakja szinte oda van nőve gyönyörű lovához. Sasszemeivel végigtekint a végtelennek tetsző sikon, melynek minden pontját élesen megvilágítja a nap fényes korongja; jobb kezét szemei fölé tartva, kémleli az előtte elterülő tájat. Nyugodt, nem fél és nem képzelődik; csak azt veszi tudomásul, amit lát s a mesz- sze pusztai képeken és az erős világításhoz szokott, edzett szeme mindent világosan lát, amit emberi szem egy pontról láthat. Karabélya vállára vetve; pisztolyai a nyeregkápán: lesi a zsandárt. Ha csak néhányon lesznek, szembeszáll velük; ha csapatostul közelednek, hirt visz a többieknek, kik a csárdában vigadnak. Ezekért, a cimborákért vigyáz és elszánt mindenre. A beláthatatlannak mondott messzeségbe is ellát: egy távoli fénylő pontban felismeri a csillámló ércről a zsandárt, magának és fajtájának kegyetlen ellenségét. Négyen jönnek a zsandárok lóháton; a betyár gyorsan leakasztja karabélyát válláról; megsimogatja pej lovát és bizton nyugtatja kezét a puskatus nyakán: várja a közeledőket. Amikor lőtávolba érnek, fegyverét nyugodtan szeméhez emeli s közzé- durrant a zsandároknak; a lövés után egy a négy közül holttan bukik le a nyeregből, mire a másik három megsarkantyuzva lovát, sebes vágtatásban keres menedéket. A betyár még utánuk küld egy-két lövést, majd összefogva kantárszárát, csendesen léptetve elballag az országúton. Nincs ezen semmi csodálni való, mert hiszen a Bach-hu- szárok zsandárjai, a »derék« cseh- morva nemzet fiaiból verbuválódtak, akiknek a bátorság már ekkor sem volt erős oldaluk. Sűrűn megesett őkelméékkel az efféle baleset s bizony a szegény-legények sokszor alaposan elpáholták őket s az is gyakran megesett, hogy a betyárok, ha elfogtak közülük valakit, a hátából szijjat hasítottak, tüzes harapófogóval csipdesték, gúzsba kötve fára akasztották s alája, hogy meg ne fázzék — tüzet raktak. Nem csoda tehát, ha a jó csehek messziről kerülték a zsiványokat. A betyárok és a cseh zsandárok közötti találkozás csak akkor volt lehetséges, ha ezek kevesen, amazok pedig csapatosan voltak, de bizony nem egyszer igy is a csehek húzták a rövidebbet. Ilyenformán elevenedik meg szemeim előtt, boldogult atyám számtalan elbeszéléséből az alföldi futóbetyár képe. Rózsa Sándor a szabadságharcban A ma élő ifjabb nemzedék aligha tudja Rózsa Sándorról azt, hogy a nemzet önvédelmi harca belőle is kiváltotta a hazafiui érzést. Kegyelmi kérvényt adott be Kossuthoz azzal az ígérettel, hogy ha kegyelmet kap, embereiből 200 lovast állít a nemzeti ügy szolgálatába. Kegyelmet kapott s valóban beváltotta Ígéretét; az úgynevezett kékgatyás huszárok kitűnő szolgálatot tettek a harcok alatt, ők maguk ugyan nem igen verekedtek, hanem az volt a dolguk, hogy az ütközet alatt az ellenség hátába kerültek s vágómarháikat áthajtották a magyar táborba. Gulyás, juhász, csikós és egyéb pusztai ember volt az mind, s a legnagyobb biztonsággal ki tudták válogatni a jószágból a vezérkolompost s karikás ostoraikkal, amelynek végébe három élű sodrony volt erősítve csapónak, oly fájdalmas csapásokat tudtak mérni az állatra, hogy minden csapásuk nyomán kihasadt a szegény pára bőre s eszeveszett ordítással rohant terelői előtt s a többi barom természetesen vad futással követte a vezért. Furfangjuk, ta'álékonyságuk és vakmerőségük itt is rávallott betyár voltukra, amint ez a következő kis história bizonyítja. A csaták közben a vasasnémetek, (vértesek) ahogy e korban nevezték őket, elfogtak egy Rózsa Sándor csapatbeli huszárt; nézték, vizsgál- gatták, bámulták. Főként az nem fért a fejükbe, hogy mire jó a huszárnak a kardján, karabélyán kívül az a különös fegyver a derekán; (a karikás ostor a derekukra volt csavarva); egyre kérték, hogy mutatná meg, mire használja azt. A betyár hosszas huza-vona után engedett a kérésnek s azt mondta, hogy hozzanak neki egy lovat, mert csak lóra ülve lehet azt megmutatni, mire kell az ostor. Hoztak is a huszárnak egy vén kimustrált gebét, de rögtön kijelentette, hogy ezen a lovon nem tudja tudományát bemutatni, hanem ha valami nemesebb állatot tudnának hozni, úgy igen szívesen elmagyarázza, miként kell az ő fegyverét használni. Erre vittek neki egy tiszti lovat; igazi arab telivér paripa volt, az orrlyukai pi- roslottak, mint az égő zsarátnok'. A betyár egy pillantást vetve a csikóra, rögtön látta, hogy használható a jószág. Felpattant a ló hátára s futott egy-két kört a bámészkodók előtt, akik nagy körben körülállot- ták; majd kibontva ostorát, durrog- tatott néhányat s egyszer csak villámgyorsan a szemeközé vágott a szájtátóknak s lovát sarkantyúba kapva, a megriadt németek között támadt résen át elvágtatott. A svábok is lóra kaptak s üldözőbe fogták, természetesen poros nyomába sem értek rossz lovaikon. Ekkor jöttek rá az ostobák, hogy miért nem volt jó a huszárnak a bemutatóhoz a pókoslábu, öreg kanca. Miért nem Ítélték Rózsát halálra? Eme kis kitérés után térjünk visz- sza az öreg Sándorhoz, aki valami kis jót is tett a szabadságharcban a nemzetnek, ezért el is vette büntetését az osztrákoktól s nehéz esztendőket töltött vasban a hírhedt kufsteini várban, Rudolf trónörökös születésekor 1858-ban általános amnesztiát adott a császár s igy megnyílt előtte is börtönének kapuja. Hazatért a szabadulás után, de csak nem tudott felhagyni a régi foglalkozásával s tiz év múlva bizony ismét a hűvösre került; a Ráday bírósága életfogytig tartó fegyházra ítélte, melytől már csak a halát szabadította meg. Sokan csodálkoztak azon akkor is, ma is, hogy Rózsa imiként kerülte el a kötelet, mikor bűneivel arra eléggé rászolgált. Mindenki azt véli, hogy a birásóg méltányolta a 48-ban tett szolgálatait s ez volt az enyhítő körülmény, mely őt az akasztófától megmentette. Hát hiszen szó sincs róla, ezt is betudták nála valami csekély érdemnek, de életben maradását nem ennek köszönhette. Ráday volt az, aki az öreget a halálos ítélettől megvédte; szerfelett nagyrabecsülve azt a különös betyárleiket és azt a nem közönséges, meglepően érdekes zsi- ványjellemet, mely Sándornak tulajdona volt s amit az olvasók is bámulattal tapasztalnak majd a történet folyamán. Miért oly nagy a tájékozatlanság a szegedi várban történtek felöjl? Az öreg Sándorral kapcsolatban annyit még fel kell jegyeznem, hogy a róla regélő ponyva-irodalom termékeit diákgyerek koromban majd mindet olvastam, hiszen egyidőben minden zsebpénzemet erre költőt-
