Kiskunhalas Helyi Értesítője, 1932 (32. évfolyam, 1-105. szám)
1932-03-09 / 20. szám
március 9 Kiskunhalas Helyi Értesítője 3 oldal Szomorú irás arról,hogyan viaskodik az élettel ma a halasi magyar Nagyon hiányos jószággalirtózatos pénztelenséggel, üres éléskamrával pislogatnak a jövőbe a tanyai kisgazdák A tanyákon már tavaszi illat kering, a jó orr már érzi a kikelet ébredését. A hó olvad mindenütt, az áldott föld homokja szomjasan isz- sza magába a vizet, ébredezik a föld is téli álmából. Neki fogalma sincs bajokról és hiányosságokról, a föld készül termeni a magot, az életet, a friss, izes gyümölcsöt, a föld végigsimogatja a gazda gondokkal teleszántott arcát. Mellettem gazda ballag az utón. Kevés beszédű, halk szavú ember, maga a munka, a szorgalom, a becsületesség, a hazának ő a hü fia, aki nem tudja miért szenved1, mert ilyeneket mond, csak úgy inkább a bajusza alatt mormogva. — Vájjon meddig tart még ez a rossz világ. Mert igen csúnya ez most kérem. Kenyérre is alig jut, a családjaimat már ruházni sem tudom, cipőt sem venni nekik. Meddig tart még ez a rossz világ — ismétli — hogy semminek sem lesz miár ára, az embernek a megélhetése pazarlódott el, jobb lenne már zsellérnek lenni, mert annak jobb dolga van, mint nekem például. Hány holdja van — kérdem. — Nekem huszonhárom a pirtói határban. De mit csináljak vele. Épen csakhogy beteremné a magam téli kenyerét, de hol van még a többi, hol az adó, hol a ruha és még az a kevés, ami ha nincs, hát nem lehet élni. Hosszas hallgatás után igy folytatja. — Volt még három éve 4 ökröm, meg négy szép lovam, volt hatvan birkám, ma semmim sincs, csak adósságom a bankban. Maradt két lovam, de nem a régiek, silányabbakat vettem, birkám egy sincs. A múlt nyárban voltak baromfiaim, de nem volt ára, termett szépen borom, de az is a nyakamon maradt. Három filléres szőlőár mellett akár ki is vághatnám a tőkéket, kinek keli ma a föld. r Szomorúan beszél és szeméből szomorúság sugárzik. A 23 holdas gazda nem tudja mit kezdjen a földdel, jó Tömörkényi István nézhetett volna ennek a szemébe, aki megírta, hogy népek az ország szolgálatában ezek a kisgazdák. Ma a bánat szolgálatába szegődtek. Valahol messze a nádasokban vi- zimadarak vijjognak, hangjuk élesen szeli át a levegőt, madarak is csattognak már a tavasz elé. Kocsin megyünk Rekettye felé. Szép tanyás ház állít meg. Bent a házban ebédidő van. A gazda szives és magyarosan vendégszerető. 120 hold föld ura volt, ma százhúsz hold »koldusa.« Borozgatunk, beszélgetünk, a gazda felmelegszik beszélni kezd. Amit mond csupa elszomorító tünet, a sóhaja kemény és élesen bordázott. — Hát valahogy csak megvoltunk mostanáig, hogy mi lesz ezután, nem tudom. A földem művelése az idén csak felerészben lesz meg. Nincs hozzá tehetségem, hogy az egészet megműveljem. Még két évvel ezelőtt volt nyolc ökröm, meg négy lovam, meg volt itt tudja a fene, talán száz birka is, vagy több is. Ma nincs se birka, se ökör, csak két ló. Meg szerszám is kellene, aztán az sincs. Hova jutunk igy, majd elválik. A bankban a teher szorongat, meg az adó is szorongat, ha egy kis pénzhez jutok nagyritkán, annak annyi helye volna, hogy azt se tudom, hova fizessem. Volt még a múlt nyárban nyolcvan pulyka is itt a tanya körül, libák, meg egyébb baromfi, de ára semminek sem volt. Az idén már baromfi se lesz, mert nem tudnának eleséghez jutni. Szőlő is van, de annak az ára sem ár, itthon kell megiszogatni, mert azért a kis pénzért, alamizsnáért, vétek volna eladni. így beszél a száz holdon felüli halasi magyar, de zokszó nélkül peregnek szájából a szavak a legsúlyosabb helyzetről, a koldusbotról úgy beszél, olyan otthonosan, akár egy vidám lakodalomról. Ha nekem sincs, hogy élhet a két- holdas vagy a nincstelen — mondja. Talán jobban, ki tudja? Vagy itt van a sógorom — mondja, annak Felsőbodogláron van száz holdja. Úgy van mint én, de még talán rosszabbul, mert annak vetőmagja sem lesz az idén. Másik kép. Mint a laterna magika vetítése, úgy következik egymás mellett mozaikkockákba rakva a nyomor. Gőböljáráson vagyunk. Értékes része Halas tanyáinak. A vasúti fővonal mellett terül el, értékesítési viszonyai is jobbak ennélfogva. De mit értékesít? Semmit. Nyolcvan holdas gazdával beszélünk. A gondok mély barázdákat ástak az arcára. Halkan beszél, mintha álmodozna arról, hogy mi volt a múltban és mi van körülötte most. — A birtokom elég jó volna, a vasúthoz sincs messze, de mit ér mindez most. A bankadósság megesz mindent, semmit értékesíteni nem tudok, aprójószágokkal bajlódni nem érdemes, mert annak sincs ára. Meg eleség is kellene hozzá, de az sincs, volt kevés kukoricásom az elmúlt nyárban, kisült minden, nem volt abból egy szem sem, nemhogy egy csővel láttam volna. A cselédjeimet is elküldtem, csak úgy magam fogok dolgozni, amit meg tudók a családdal, amit nem, hát az majd parlagon marad. i Ez a parlagon maradás szinte stereotip visszatérése minden panasznak és meg is kérdem tőle. De hát, ha parlagon marad a föld, akkor miből él meg az ember? Rámnéz, mintha azt mondaná, mi köze neki ahoz. Mintha azt vetítené a szeme, hogy hát vessen magának mindenki, aki enni akar. Vagy mintha arra gondolna, hogy vele viszont nem törődik senki, de neki kötelessége törődni a mindenki kenyerével. — Hátha parlagon marad az nem az én hibám — mondja. Nekem alig van vetőmagom, hiányos a szerszámom, egy lovam van, azt fogha- tóm csak az eke elé, a másik még csikó. Az egy lóval én se tehetek csodát, a vetőmag nélkül én se arat" halok árpát meg zabot. Az őszi ve' tésem kifagyott a decemberi száraz hidegben, a kisfiamnak nincs cipője, nekem már alig van ruhám — törődhetek én a mások kenyerével. A vonalon a gyors száguld végig. Nézi az ember a vonatot, gondolkozik, aztán kis idő múlva megszólal. — Ez a vonat is milyen áldás itt — folytatja. Jön-megy, valamikor szállította a jó áru baromfit, meg sertést, meg borjukat, aztán gabonát is, ami felesleg volt. Ma nem szállít semmit. Ma üres teherkocsikkal száguld. Ha ez sokáig igy megy, a kisgazda is éhezni fog. Pedig baj, ha ez a legmunkásabb kéz is munka- nélküli lesz. Végig igy van itt kérem mindenki, ahogy én állok, ne is tessék nagyon sok helyre elmenni, hiába lenne az ut. A panaszok szinte egyformák, a bajok ugyanazok, a magyar kisgazda ma a tőnk szélére jutott. Távol a kisszállási hercegi uradalom látszik. Gondolom, hátha van egy kis nemes irigység a kisgazdában. Mit szól az uradalomhoz — kérdem. Ugye, annak jól megy. A válasz meglepő. — Nem ér ma már az se semmit — mondja. Az uradalomnak sok földje van. A sok ezer hold1 még nagyobb gond. A föld ma már nem ér semmit. Megdöbbentő, ahogy a göböljórásl magyar kimondja, hogy a föld már nem ér semmit. A magyar ember, aki közmondásosan földéhes, akinek a vágya, az álma, a sóhaja és minden gondolata a földet simogatta végig, kimondja a legsúlyosabb szót: — A föld nem ér ma már semmit. És ez nemcsak lelki megnyilvánulás, ez a szó szoros értelmében is igaz. A földnek csakugyan ára sincs ma már. A magyar vidék újságjai szinte számonként tele vannak a legfantasztikusabb olcsóságu földárakkal, a vételek földben ma a legolcsóbbak, minden idők földáraihoz viszonyítva. A panaszokat itt bent a városban is hallani. Heiipiacos napokon felvonulnak a kisgazdák, akiknek panasza, mint az özönvíz, úgy zuhog elő. Hogy mik ezek a panaszok? Jelentéktelen különbségű variációkban a jószág hiánya, a bankadósságok, az adóteher, a pénztelenség, az üres éléskamra. A halasi tanyákra végig, a száztizenkét ezer holdon ráborult a bajok vizeslepedője, a kisgazda ma a tanyák mélyén már nem is segítséget vár. Csak egy vékonyka szalmaszálat. Ezt a kis szalmaszálat talán mégis oda lehetne neki nyújtani. Gondolkozzanak rajta illetékesek. i . 1 M—y. Tiz százalékkal leszállították az Iskolák államsegélyét Mint most Budapestről je’entík, Kara- fiáth Jenő dr. vallás- és közoktatásügyi miniszter leiratot intézett az összes államsegélyes középiskolák vezetőihez is, amelyben közli, hogy az államháztartás rendkívül súlyos pénzügyi helyzetére való tekintettel tiz százalékkal kénytelen csökkenteni a középiskolák állami hozzájárulását. A csökkentés ez év juüus hó elsején lép életbe. Természetesen ebből az iskolafenntartókra háramlik újabb megterhelés. A Tábla is felmentette ifj. Gáspár Sándort a gyilkosság vádja alól Az elmúlt évben nagy port vert | föl Halason az a halálos végű verekedés, amelynek során ifj. Gáspár , Sándor borbélysegéd — mint később az ítéletek megállapították — jogos önvédelemből megölte támadóját, ifj. t Kocsis Józsefet a Bükkönyösben, az * ottani Gyep uccában. Ifj. Gáspár Sándort a kalocsai törvényszék felmentette, jogos önvédelem címén és felebbe zés folytán hétfőn tárgyalta az ügyet a bpesti Tábla,. A vádlottat dr. Kathona Mihály ügyvéd képviselte. A táblai tárgyalásról a következőket jelenti tudósitónk: 1931 május 1-én este ifj. Gáspár Sándor borbélysegéd egy hölgy ismerősét kisérte haza, amikor egy régi haragosa szó nélkül megtámadta, s öklével kétszer az arcába ütött. A nem várt támadás ellen Gáspár védekezett, dulakodás kezdődött a két fiatalember között. Gáspár egyidejig pusztakézzel védekezett támadójával szemben. Majd mikor a támadó segítségére sietett annak öccse is, a túlerővel szemben máskép védekezni nem tudott, mint elővette tavaszi kabátja zsebéből zsebkését és azzal hadonászott, hogy az egymás után következő súlyos ökölcsapások elöl megvédje magát. Gáspár mindkét támadóját megsebesítette, aki a verekedés kezdeményesérülésébe néhány nap alatt meg is halt. Az ügyész szándékos emberölés miatt emelt vádat Gáspár ellen, a kalocsai törvényszék azonban jogos védelmet látott fentforog- ni és felmentette a vád alól. Az ítélet ellen az ügyész felebbezést jelentett be. A bpesti kir. ítélő Tábla Kállay tanácsa hétfőn tárgyalta вz ügyet s jóváhagyta a törvényszék Ítéletét. A Tábla ítéletének indokolásában megállapította, hogy a pusztakézzal támadó féllel szemben a támadás visszaverésére zsebkés használata nem tekinthető jogos védelmi eszköznek. De az a körülmény, hogy a vádlottat ketten is megtámadták s rajta orvosi bizonyítvánnyal is igazolt sérüléseket ejtettek, valamint azon körülmény, hogy az elhalt sértett társai, akiket a sértett »gyertek, ha látni akartok valamit« figyelmeztetéssel hivott a verekedés színhelyére, a közelben tartózkodtak, akiket a vádlott is látott. Ezért joggal megzavarhatták a vádlott nyugodt ítélőképességét s ha ily körülmények között a zsebkés használatával talán túl is lépte a jogos védelem határát, azt csak félelemből és megzavarodásból tehette, a jogos védelem határának pedig ilyen okból származott tulhágása, nem büntetzője volt, halálos szúrást kapott és • hető.
