Kiskunhalas Helyi Értesítője, 1929 (29. évfolyam, 1-104. szám)
1929-07-10 / 55. szám
4 Kiskunhalas Helyi Értesítője julius 10 Az anyai pofonok, amelyek pontot tettek egy házasság végété A tárgyalótermek falai között játszódnak le az élet legigazibb drámái, kis és nagy tragédiái, fúr* csa különös esetei. Az utolsó fel» vonás, amikor elbukik a hős, ami» kor a bíró pontot tesz a bonyoda» lom végére, amelyet a különös sors szőtt, font, bogozgatott. A napokban az egyik válóperí tárgyalásra a 22 éves férj és a 18 éves feleség nyert megídézést. Hat heti házasélet után válni akarnak. A válóper tulajdonképeni oka, hogy a férj nem tudta eltartani feleségét. A tárgyaláson leplezetlenül elmon» dottak mindent. Az egyik bálon történt, hogy ősszeísmerkedtek. Kölcsönösen „ha« lálos“ szerelmet éreztek egymás iránt. A tánc elkábította őket s a keringő hangjai mellett megszótték a jövőt, amely olyan szép volt, amilyet álmodni sem mer mindenki. Ezzel elindult a cselekmény, hogy néhány rövid hét leforgása alatt tragikus fordulatot vegyen „a sírig tartó“ szerelem. Az ifjú pár májusban tartotta esküvőjét. Csupa romantika volt az egész. Az alig 28 éves elég jóképű férj s az alig 18 éves esi* nos kis feleség. Komolyan végig* csináltak mindent, a „boldogító igent“ nyomatékos hanglejtéssel jelentették ki. A házassági szerző« dést aláírták, szóval ment minden a maga utján, mint a hasonló ese* tekben történni szokott, pedig alap« jában véve gyermekek játéka volt az egész. Mindamellett az első percek, órák és napok a boldogság szár* nyaín repültek, azonban a rákővet* kezők egyre egyhangúbbak, unal* masak, szürkék lettek. A második héten már „jelenetek“ voltak, a harmadikon és negyedi« ken ezek a véksőkig feszültek, az ötödik héten az asszonyka már a mamát kereste fel. Közbeléptek a szülők is, de eredménytelenül, míg végül a hatodik héten formális bot« rányt rendezett a felbőszült férj, el* verte az asszonyt, aki anyósához futott, hogy tanítsa meg fiát. A mama erre fölkereste nekívadult szerelmes gyermekét s néhány anyai pofont utalványozott ki neki. Így szétfoszlott romantika, minden, ami néhány héttel az előtt még szép volt. Az ifjú férj, aki kereskedő volt, otthagyta végképen a feleségét és elment inasnak. Kovács inas lett. Az asszony a tárgyaláson a biró kérdésére sietett kijelenteni, hogy ő is — válik. Újra „gyermekek“ lettek, az egyik 28 éves, a másik 18, volt férj és feleség. riiini un innn illírül és babos üvegek abron* csal ellátva renditions csinos, formás és erős kivitelben, olcsó árban kapható Berg! cégnél Szabadkai ui Vasárnap délután... Irta: SZALAY LÁSZLÓ Egynémely künvalósi tanyai magyarok, — teszem azt Reköttye, osztón bizonyos Röszöge, megintlen Ba- rahyai Bujdosó hummi más névszö- réntiek — becsellenkőztek, lévén vasárnap délután, hosszú meggyfaszár selmeci pipával, Iassudan sétáltatva az ünneplőt Akasztóra. Italozás, mög eszmecsere eránt... Költ az tanyai magyaroknak szörnyen... Mer hogy egész hét hossz- mánt dolgoznak, oszt vergődnek csakis, mindönik a maga kis tagján... Oszt az a nagy egyedülvalóság szíja a vért, akar a pióca... * Mög-mög más fészekaljából ösz- szevárakozták egymást. Oszt ímettüT csapatost ballagtak a piros pipacsos, buzavirágos hullámzó vetések mentén... Ahogy közel érték a községet, — a torony már ott erősködött az orrük előtt, harangoztak is benne lelkesen, — hát mondja Röszöge: — 'Öreg alkotmány ám, még ez a torom is!... Kisség félre is van billenve!... A többiek is megbámulják a tornyot, mintha most látnák először életükben, pedig valamennyit ott körösz- tölték meg, de persze a hóna alatt a templomban... — öregnek ölég üdősses, — sóhajtja Baranyai — mer hogy van már vagy háromszáz esztendeje, hogy a világra gyütt... — Mi az egy toromnak? — mondja Reköttye — mikor a torom kübül keletkezik !... — Hát tudod a kü is csak möghal ám testvér, — érvel Röszöge... — A kü?... — Ahhát!... A kü!... Én mondom, aki sok küvet faragtam életömbe!... — Még hogy!... Hát a kü él?... — De él ám, Reköttye!... Nagyot hallgatva ballagtak tovább. — No, — szólal meg végtére Szu- hay — aztat mondjátok meg inkább, hogy merre fog düliii ez a torom, ha majd ütet is utoléri a mindnyájunk sora?... — Hogyhogy merre fog dűlni? — No jó... Hát másként adom föl a kérdést: mire fog dűlni?... Ammár más, — derülnek föl a társak, elértve a tréfát. — Hát én arra szavalok, — mondja hamiskásan mosolyogva Röszöge — hogy a községházára dülled leginkább !... A többiek nevetnek: — Oszt minek véled ippeg a községházát?... Aztat is mondjad... — Minek?... Hát csak annak, mer hqgy onnét szakad a legtöbb áldás ... Teszem az adó... Az intés.*; A logolás... Mög az árverés... Hát diil- hétne-e a torom jobb helyre?... — Hehehe, hahaha, — Örvendezett szív szörént mindenki... Es vigan kocognak tovább, kocsmaszag iránt. — Hát kend, Szarkaláb sógor, mire véli?... Hova duhhadjon, ha már zuhan a torom?... — Hová duhhadjon?... Hm... Hová duhhadjon?... Hát ha már duhhad, duhhadjon, de pont délben, amikor az igazgatók az ülést tartják az akasztói dunavidéki Takarékra!... Ismét kitört a kacagás... Annál is inkább, mert köztudomású volt, hogy nevezett rablóbarlang többek között Szarkaláb sógort is kegyetlenül meg sarcolta... Nyomultak tovább... — Én nem engedők a jussomból, komiszkodott Röszöge — állom, hogy hogy a községházát tisztöli meg!... — Én amrpondó vagyok, ellenkezett szarkaláb, csakhogy valamit mondjon — hogy a dunavidékire fog nyaklani... — Embörök, — mondta valaki — legszöröncsésebb zuhanás lönne, ha fele a községházára, fele mög a takarékra esne!... Ilyen értelömbe köll kiegyezni!... — Vagy fogadjatok, — tette hozzá az öreg Szuhay — hogy mire esik?... A községházára-e, vagy a takarékra?... — Én fogadhatok is, hogy a községházára esik!... — Mohát csak fogadjatok, oszt en majd kettévágom!... — De mibe? — Mibe?... Hát egy hordó sörbe!... Igaz-e társak?... — Igaz!... Igaz!... Hát fogadtak egy hordó sörbe, Szuhay kettévágta... * Egy megátalkodott rongy ember volt a korcsmáros... Sunyi uzsorás, orgazda és haramia egy személyben... Valami osztrák almu zsandár, akit a betyárok nyomorékká lőttek... Kracsmer volt a becstelen neve, utálta és megvetette mindenki, de nem akadt másik kocsmáros, se uzsorás, hát nem lehetett a határból kiverni... Neki is kin volt az élete, mert ahol csak tehették, belerúgtak, de még nem rabolt össze annyit, hogy a zsákmánnyal elillanhatott volna... — Poják! — 'intézkedett Szuhay — gurits be egy hordó sört, oszt verd csapra !... — Schön.,. — Fogadás történt... Érted-e? — Ó ja! — Aki a fogadást elveszti, az fizet!... — Értem... — Mondd hát el, amit mondtam!... — Fogadás tertente... Veszti fizet. — Ahhát, — ördög bújjon a bőrödbe !... A hordó begurult, a pólyák csap- raverte és elkezdte csorgatni a sört a poharakba... A tanyaiak meg ittak... * Szuhay odafordult Reköttyéhöz: — Hát osztón jószomszédom Reköttye: követ is hasgatott maga élűbe?... — Hát... — Nocsak... Osztan hun? — Hun?... Hát hun itt, hun ott... Elsőbb Taliánországba... Oszt a beste nimetnél... Megint itthon is... — Még hogy... Ittak, pipázgattak... — Ösztán Sándor bátyám, — adja a szót Röszöge — hugyan löhetsé- ges az, hogy még a kü is meghal? — Hugyan, — méláz Reköttye — hát könnyen... Annals is elérkezik a halála napja... A homokkü, mög a mészkü, ha rágyün az eső oszt be- pzik, utána mög rágyün a f^gy, — de csak holdtöltekor — hát vége van... Elkezd repedözni, haldokolni, oszt möghal... Már aztat is látni, mikor beteg... Hát!... — No!... — Mit no?... — Hászen akkor a... — Lassudj!... Mer a homokkü-mög a mészkü ujan félcentis kemény burokba van: Értöd-e? Ha ez a burok Valahogy megpattanik vagy lemálik, sebe lesz a künek... Amin beléje mögy a nedvesség, ami oszt ha holdfoltékor mögfagy, mögrepesztí, oszt 'tovább gyilkolja a küvet... — Még hogy!... — Mer úgy vodd ám, hogy a ho- mokkü mög mészkü belül porhanyós. Az a!.,. — Akar az ember bőre mög a húsa, — mondotta valaki — igaz-e Sándor bácsi,?... — Csakis!... — Hát a márványkü... A márvány- kü a nem hal meg soha!... Soha!... A márványkü az mindétig él... Akar a magyarok hirös nevezetes aptya... Atilla, Csaba, Árpád, Dózsa György, Rákóczi, Kossuth apánk!... Hát!... — Hogy az én Istenem áldja mög ükét, még a haló porukban is!... — Hát mentül régibb, an tol keményebb... —■ Hála Istennek!... — Hála Istennek, hála Istennek! — rebegték valamennyien. Oszt hogy elbeszélgettek, esteledni, alkonyodni kezdett. Harmat lehullott, csillagok kíváncsiskodtak... A sör is fogytán volt... — No, — mordult meg az öreg Szuhay — elkövetkezzünk!... Este van... Ä jószágnak otthun enni mög innya köll adni... Oszt magunknak is elpihenni, mer hónap is nap lössz. — A a, úgy igaz — mozgolódtak és kezdtek cihelődni. * Ahogy az ajtón mentek volna kifelé, hát elibük áll ám a pólyák, a kocsmáros: — Szépén kerem hordó sör ki fizet? — Ki?... Hát aki a fogadást elves*- te. Nem abba egyeztünk? — Ki elvesztett? — Ki?... Hát azt még nem lehessen tudni... Mer hogy abba fogadtak, hogy torom ha ledül, hova fog zuhanni: a községházára, vagy az akasztói takarékra? A kocsmáros két tenyerével a fejéhez kapott: — Weh mir, jaj nekem... Szuhay előhúzta a bukszát, kivett egy forintot ,oszt nevetve az asztalra lökte... Utána a többi is hasonlókép. Mert ur a magyar!... Keletről gyiltt lóháton Európába... Építtetők figyelmébe A kelebíai mészhomoktéglagyár elsőrendűi nagyméretű mészhemcfcféggát Kiskunhalas állomásra 55 pengőért szállít ezer darabot.
