Kiskunhalas Helyi Értesítője, 1928 (28. évfolyam, 1-104. szám)

1928-04-07 / 28. szám

8

Kiskunhalas Helyi Értesítője

április 7

Zúzmara herceg viadala Kikelet herceggel

— Magyar mese —

Irta: SZALAY JÓZSEF

kerületi főkapitány, a szegedi Dugonícs'Társaság elnöke

T é 1 király országában : a Kár» pátok bérces rengetegeiben hetek« hónapok óta hegyen»vőlgyőn nagy vígalom járta. A vénülő fejedelem uj asszonyt vitt a házhoz: ennek a lakodalmát ülték. A havas kastély ormán a szélkakas éles ríkoltozással hívogatta a vendégeket, akiket az ereszet alatt gyémántruhás jégcsa« pok kemény glédában vártak. Jót» tek is rendre s széldudálás mellett a hópelyhek olyan veszett táncot jártak, hogykőnybe lábadt a szeme, aki nézte őket. Hólavínák görögtek ; sziklák hasadoztak ; erdők sóhajtoz* tak s a muzsika vastagjáról ordas farkasok gondoskodtak. A dőzsölő atyafíság között külső országbeli szélsógorok is tolongtak, ki az Ab pókból, ki a Karsztokból, talán még a Himalájából is. Csakúgy zengett» rengett hetedhét határ fékevesztett viharos kedvüktől.

— A feljebbvaló esztendőkben •— dicsekszik Csikorgó herceg — Gergely napján megráztam a sza= kállamat s akkora hó esett, hogy három napig elakadt a fiumei gyorsvonat 1

— Az semmi — tóditja egy vén mátraaljí széllovag — tavaly tavasz» utón mérgemben olyan hideget fújtam, hogy a szatymazí kertekben lefagyott a szőlő. Kárőrvendve mond« ták a gazdák : na, legalább a nyá« ron étlen=szomjan pusztul a pero* noszpóra 1

A sikerült tréfa módfelett mulat» tatta a társaságot; az öregje huho= gott, a fiatalja vihogott; hogy aki hallotta, belefagyott a lélek.

— Hát a királyfi, Zúzmara herceg miért hiányzik ? — tuda= kolták erre is, amarra is. Hol van, merre jár ? Talán kacérkodik vele a Napsugár kisasszony? . . . Bohó ifjú, nem jó vége lesz ennek a meggondolatlan szerelmi histó« ríának.

— Duzzog a lelkem — kötötte az orrukra egy jégbehűtőtt aggszűz udvari dáma — megorrontotta, hogy az öreg felség mostohát hoz a házhoz ... A Napsugári kisasz« szony meg ne lábatlankodjék a mi házunk táján ; különben Szél» anyámra esküszöm, hogy be» fellegzík neki.

E pillanatban vad hőrdűlés fa« gyasztotta beléjük a szót.

— Rosszul lett az öreg király 1 Hamar orvost, borbélyt, bábákat 1 — kiáltoztak őssze=víssza.

Medve doktor, az udvari fő» orvos utat tőrt magának a törne» gén. Aggodalmasan tapogatta a király pulzusát.

— Ide hamar hidegmérőt — mordult a kőrűlállókra.

Az udvarmester aggodalmas pil« lantást vetett az orvosra.

— Súlyos a betegség ?

— Halálos 1 Végét járja a Tél király.

Erre a kijelentésre az egész ven« dégsereg kifordította a szűrét, szét» rebbent, mint kakasszóra a hazajáró lelkek. A haldokló Tél király még egy pillanatra összeszedte magát.

— Óh, csak mégegyszer kiterít» hetném királyi hópalástomat a vi» lágra. De lesz még a kutyára dér! fenyegetőzött zordonul s azzal meg» tért Ö r b á n kebelébe s olvadó testét felitta a szomju föld.

Ugyanekkor Zúzmara herceg a várkapuhoz ért, ahol az ajtónálló gyásza jeléül medvecukrot szopo» gatott.

— Hát belétek mi ütött, hogy ilyen nagy csöndben vagytok —

tudakolta s hóvírágos mentéjét egy jégtáblára hajította.

— Éppen most rúgott utolsót az öreg ténsur, ínstálom — kapta fel» vílágositásul.

Elszontyolodva lépett beljebb. Az öreg Medvébe ütközött.

— Árvaságra jutottál édes prin= cem 1 — bömbölte az orvos.

— El is bujdosom én innen messzefőldre — jelentette ki Zúz« mara herceg.

— Jaj, jaj szívem, csak azt ne tedd, mert akkor halálnak halálával halsz. Maradj itt ebben a téli bíró» dalomban, itt még a napsugártól is óvlak.

— Hiszen éppen a napsugár kisasszony után vágyakozom - merengett a herceg. Szeretlek én mindnyájatokat, de már a gondo» latra is didereg a lelkem, ha még soká kell ebben a fagyos világban lakoznom.

— Verd ki őt a fejedből kedves kisgazdám 1 Mert haj, kívánatos szép a Napsugár kisasszony, de ha ő egyezer magunk fajtabélit szerel« mére méltat, keblére ölel, — abból pára lesz, köddé válik. Emlékszebe, — iparkodott figyelmét másra te= relní — hogy ökölnyí legény ko= rodban milyen vidáman hógolyóz» tunk az ormokon, azután meg mennyit szánkáztunk a hegyolda« lakon, hogy a farkasoknak lógott a nyelvük utánunk szaladtukban. Hát az jut e eszedbe, amikor pajzán jókedvünkben az udvari frajjoknak hajnalofikint jégvirággal kedves» kedtünk az ablakra s amikor az aprószentek elárultak bennünket, virgáccsal jól megsupríkáltuk őket. De hogy megbékültünk, karácsony» fát állítottunk nekik. Bezzeg, most már őrülhetek, ha krampusz lehe» tek . . . Ha száz porcíkámat nem szaggatná a csuz, be szívesen el= kisérnélek az útra, hogy megoltal« mazzalak. De én már legfeljebb hajnali misére csoszoghatok el a süket baráthoz . . .

— Köszönöm öreg bajtárs, hogy olyan jó szívvel voltál irántam, de én már csak elmegyek, mert úgy húz valami, hogy nem tudok neki ellenállni.

— Hát jól van édes fiam, ha már kénytelen vagy vele. De leg» alább jó tanáccsal látlak el. Légin» kább arra járj, hol a reggeli szűr» kületben vidám lángok lobognak. Ott szeretnek bennünket az embe= rek, mert kezűket dörzsölgetve, szaporán topogva azt hajtogatják : Ejnye, be jó dísznóölő idő ! Azon» ban akkor nagyon vigyázz, mikor már húznak a sneffek a levegőben. Ehun ez az ezüst lap s ha hajba jutsz, lehelj rá s ezeket a bűvös igéket mond: Pongrác, Szer* vác, Bonifác! Ha a tested ott is vesz a küzdelemben, de a lelked a szellő hátán visszatér ide őseid honába, az örök hó és jég orszá» gába. Hogy pedig ne járj egyedül, fegyverhordozóul melléd adom a Makkászt.

Sípjába fújt Medve doktor, mire előcsoszogott rókatorkos bundájába a Makkász. Botos a lábán. Kulacs az oldalán. Éppen disznótorba tivor» nyázott, dióra kártyázott.

— Tolja kend el a füléről a süveget s ide hallgasson! A ki* rályfí hetedhét ország ellen megy világot látni arra lefelé, délnek. Elkíséri, mint fegyvernőke. Tudom, vén rossz csont, hogy régi szokása szerint a tavaszi kisasszony, a P í r o s á s z szoknyája körül szeret

somfordálni: de ha rossz fát tesz a tűzre, úgy segéljen, skartba te« szem s akkor aztán ítéletnapig ott kurutyolhat egy rósz makkhetessel. Fagyos szentünk, Orbán nevében járjatok szerencsésen!

Elindultak a barlangistállókból kieresztett legkitűnőbb paripákon: azEszakiszél és a Keleti szél hátán. Elől a Zúzmara her» cég kedves mulató pajtása Kar» n e v á 1 herceg haladt vígan csörgetve sapkáját s hangosan rikoltotta :

— Mától kezdve mi uralkodunk! Csuhaj, soh’se halunk meg!

— Az ám szerdáig — morogta rá Makász.

— Micsoda szerdáig, te öreg csutora ? — hűledezett Karnevál.

— Hát Hamvazó szerdáig — adta le a bölcsességét a tapasztalt fegy« vernők.

Nosza erre Karnevál urfí úgy elsze* lelt, hogy gyorspolkával sem lehe» tett volna utolérni.

Kedves híveim — békéltette őket Zúzmara herceg — sietnünk kell. Messze még az alföldi róna, én pedig meg akarom lopni a Napsugár kiasszony álmát, első édes csókját.

ANapkírály várában is nagy sürgős»forgás volt, akárcsak tava» szál, mikor fészekrakní indulnak az ég madarai.

— Fölséges apámuram, Napki» rály, nekem már elég volt a heve» résből — szól Kikelet herceg, Zúzmara herceg ellenfele. A hosszú ködös éjszakákon mindig a Napsu» sugár=ról álmodtam. Elmegyek hát arra fölfelé északnak viadalra, győ* zelemre s magamévá teszem őt.

Amikor így beszélt, az apjáról öröklött tűz csak úgy villogott a szeméből, bodor, barna fürtje líbe» gett s patyolat orcáján égett az édesanyja, H a j n a 1 p í r csókja. Édes apjáaak szörnyen kedve telt benne, de agódótt is miatta s ki» huzva a falitékából a százesztendős naptárt, szándékától eltéríteni ipar» kodott.

— Nézd»e, még alig tartunk a harmadik levélnél! Korán lesz még kinyitni, édes fiam, Kikelet.

— Gyönge vagy még magzatom az útra — simogatta rózsás ujjai» val legényfiát édes anyja, a Hajnaípir.

— De már csak eresszenek el édes tanító apám, édes szülő anyám, mert különben elepedek a Napsu» gár kisasszony után .. .

Hát jól van, látta a király, hogy úgy sem segíthet már az ügyön, az aranykűllős szekérbe befogatott jó két erős bikát: a N y u g o t i szelet meg a Déli szelet, de rájuk parancsolt ám keményen, hogy egyetlen drága fiával csak lassan ballagjanak.

— Ha akármi bajod lesz édes fiam, nyálat eresztenek ezek a bikák s úgy vénasszonyok nyara után ezen haza találsz. Ne járj arra, ahol nagyon füstölnek a ké* mények, mert ott még fütenek az emberek. Hanem ha pásztortüzeket látsz csillogni, oda leheveredhetel. A pásztorok a mi barátaink: furu= lyaszóval üdvözölnek, mesével tartanak. Amikor meg azt látod, hogy az emberek kis gyertyákat duggatnak a főidbe, világért se maradj ám tovább, mert akkor már halálnak halálával halsz. Fegy» vernekül melléd adom a Tökászt.

Fűttyentett a király. Valahonnan a marokveró lányok közül gurult elő az öreg. Akkor is rózsavizes üveget szorongatott a markában. Bizonyosan locsolgatással riogatta a fehér cselédeket,

— Már megint az asszonynéppel kacsalódík kend, vén javíthatatlan — korholta a király. Most azonban szedje csomóba az eszét s ide figyeljen. Nagy dologra tette föl a fiam a lelkét: vílághóditásra indul, kardot ránt esküdt ellenségünkre a

Télre. Ki tudja — borongott a N a p* király — látom»e őt még többet ebben az esztendőben vagy sem. Hát magára bízom, de úgy vigyáz» zon rá, mint a szemefényére. Leg* inkább meg ott ne felejtse magát régi szokása szerint az őszi kisasz* szony, a Z ő 1 d á s z szoknyájánál.

Az édes anyja meg egyik íszák* ját teletömte frissen sütött napsu* gárral, a másikat meg zsenge har» mattal, hogy semmiben se szén* vedjen Ínséget. Ibolyaszin mentéjét vállára csatolta. Bokrétás kalapját fejébe nyomta. A nyakára meg lenge felhőfátyolt kötött.

— Vigyáz édes magzatom ma» gadra, mert még az esték és a reggelek hűvösek. Csak ha fecske* csicsergést, gólyakelepelést hallasz, akkor állapodjál meg. Évszakot for« dító virágos szent János nevében járjatok szerencsésen!

Elindultak. Elöljárt jégtörő M á= t y á s ; ahogy egyet lépett, íszán* kólók bánatára beroppant a Tisza» Duna háta. Mellettük kocogott hű csatlósuk, Benedek, nagy zsák» kai a vállán.

— Ebben van a meleg*magya- rázata uton*utfélen s a kalapja pántlikáját olyan vidáman fujdogálta a szél, hogy aki látta, menten ki» gombolta még a mellényét is.

A fegyvernők a saroglyából ri» koltozta gömbölyűre dagadt pofá* val:

— Haj ki kisze, keszőce, jöjj be sonka, jöjj be !

— Csöndesen kenyeres! — ín= tette Kikelet herceg. Ráérsz még azzal a nagyböjti búcsúztatóval. Jön az ősi ellenség, Tél király fia, Zúzmara herceg.

Csakugyan közeledett is, olyan rettenetes hidegséggel, hogy csak« úgy nyögött bele a föld. A parasztok jajveszékeltek.

— Mi lesz velünk, elfagy a ve* tésünk. Nem aratunk, nem gyüj» tünk.

A kalmárok sopánkodtak.

— Tönkremegyünk, a folyókba belefagynak a hajóink s határidő» üzleteink.

És a poéta vékony lebernyegbe kutyagolva Debrecenből Pestre, hidegtől kékűlő ajakkal szitkozódott.

— Valaki megölte magát, az hozta ezt a rut időt.

Bár a téli támadásra Kikelet her» cég eleinte maga is megrendült, de olthatatlan szerelmére Napsugár kisasszonyra gondolt s ez erőt adott neki.

— Tapodtat se! rivalt rá ellen» felére. Állj ki vagy!

— Zúzmara herceg vagyok, az én birodalmam a világnak két jeges vége. Hát te ki vagy ?

— En meg Kikelet herceg vagyok, az én országom a világ közepe.

— Apám a Tél. A leggazdagabb király a világon; övé mind a be= takarított bőség — mond Zúzmara.

— Az én apám meg a Nap! Es még gazdagabb vagyok — mond Kikelet — mert én vagyok a remény! A bőségtől meglehet csömöriem, a reménnyel sohasem lehet jóllakni.

— Amikor mi uralkodunk — mond Zúzmara — akkor születik Krisztus.

— Amikor mi kírálykodunk — mond Kikelet — akkor meg fel» támad! A te sötét felhőiddel, havas fergetegeíddel is fölveszem a har* cot, hogy elűzzelek s innentől kezdve világosság és meleg ural» kódjának a földi tartományokon! Haírá híveim!

Összecsaptak. A szelek mint meg» vadult harcíparípák vágtattak a síkon Garabonciás diákok Táltosokkal összeakaszkodva keringtek a levegőben. A fák Iiaj* ladoztak. Az erdők kínjukban nyög» tek, mint vajúdó asszony. Havas