Kiskun-Halas Helyi Értesítője, 1913 (13. évfolyam, 1-53. szám)

1913-01-01 / 1. szám

1918.

KISKUN-HALAS HELYI ÉRTESÍTŐJE.

január 1.

/

/

V

*

t

A kiskunhalasi Kaszinó ötvenéves!

Szilveszter estéjén ünnepelte fennállásának félszázados fordulóját a Kaszinó. 1863. decz. 28-án volt az alakuló gyűlése, de már az előtt is létezett a régi vendéglőben egy „Olvasókör“, melynek vagyonát és adósságát a Kaszinó vette át.

Az alakuló gyűlésen Szuper József volt az elnök, Péter Dénes a jegyző. Az első tisztviselők: Zseny József elnök, Darvas Gábor pénztáros, Péter Dénes jegyző, Dr. Szuper Lajos könyvtáros. Választmány : /Szuper József, Gyárfás István, Hofmeister Illés, Tóth János Deák Péter.

A megalakuláskor 122 tagja volt az egyesületnek, de a ő3 iki Ínséges esztendő után százon alulra szállott. 1890 óta emelkedik jelentékenyen a létszám s ma már 185. A tagsági dij kezdetben 8 frt, később 6, 7, 10, 12, 16.

Az alakulás 1896-ig mindig csak három évre történt, de az építkezés előtt készült uj alapszabály állandósította az egyesületet. Díszes otthonát 1897-ben építtette mintegy 45.000 korona költséggel. Ennek a törlesztésén kivül bőven költ lapokra, könyvekre; újra butoroztatta nagytermét, alkalmazta a villamos világítást, úgyhogy évi költségvetése meghaladja a 10.000 koronát.

Az 1863-i tagok közül hárman még most is tagjai : dr. Farkas Imre, hosszú időn át és jelenleg is elnöke, Bibó György és Mészöly István.

A választmány megbízásából Fülöp Sándor jegyző megírta a Kaszinó történetét ; egybeszedte valamennyi tagnak (701) nevét s vázolta az egyesület fejlődését, a kis emlékkönyvet megküldik a tagoknak.

A megjelent füzetre és az ünnepi lakomára jövő számunkban még visszatérünk.

Ingatlanok aíás-vevése.

Fodor István és neje Ternyák T. Rozália megvették Izsáki Sándor (nős Vadász Juliánnával) ipari szőlőszántó ingatlanát 2600 koronáért.

Farkas Dezső és neje Soltész Gizella megvette Gyugel Kálmán és neje Király Gy. Rozália szőlőjét 6500 koronáért.

Berta K. Benő és neje Barna Juliánná megvették Banári Lajosnó Benke Mokher Mária ingatlanát 200 koronáért.

Monda János és neje Feró D. Mária megvették Bokros Benő és neje Bor Mária felsőszállási szántóját 1000 koronáért.

Lentner Sebestyén és neje Fusze- nekker Mária megvették Fehér László és neje Csapó Julianna öregszőlőbeli ingatlanát 1800 koronáért.

Lentner Sebestyén és neje Fusze- nekker Mária megvették Fehér László öregszőlőbeli ingatlanát 100 kor.-órt.

A Halasi kereskedelmi bank és Vilonya Imre megvették özv. Suba Imréné ingatlanát 1407 koronáért.

Bacsó Benő és neje Bulázer Mária megvették Nagy Kolozsvári Sándor (nős Jakab Máriával) 2 hold 1030 n. öl fehértói szántóját 3900 kor.-órt.

Sütő Pál és neje Sáfár Erzsébet megvették Dömötör Imréné Nyilas Anna városi lakóházát udvar és kertjét 580 koronáért.

Babó Ferenez és neje Rébék Juliánná megvették Fehér Károly bel- teleki rétjét 4100 koronáért.

Kis Pál és neje Sipos Zsuzsánna megvették Kecskés Pál és neje Kubis Rózái debeák-szarkási szőlő, szántó és legelőjét lakóházzal 700 koronáért.

Gáspár Sándor és neje Torkos Erzsébet megvették Batiz Benőné Csorba Emilia lakóház és udvartelkét 520 koronáért.

Élni!..

— Saját tudóaitónktól. —

A napokban egyik barátom — nős ember — jött be a kávéházba. Különös volt előttem, mert nem szokott oda járni.

— Mi az, hogy te kávéházba jöttél ?

— Veszekedik az asszony a cseléddel — mondá ő — meguntam már hallgatni, hát ide menekültem. Annál is inkább, mert nem akarok a feleségem és a cseléd közt felmerültvitában biró lenni. Rendszerint én szoktam e vitákat megmásíthatatlan Ítéletemmel eldönteni, amibe mindkét lél. belenyugszik. A mai eset azonban, mely a perpatvar okot adott, oly különös, hogy tiszta lelkiis- merettei nem tudnék benne dönteni . .

Ha nem untat s nincs jobb dolgod

— elmondhatom.

— Szívesen hallgatom — szóltam én.

— A feleségem — itt kell kezdeni a dolgot — roppant ellensége annak, hogy a cselédjéhez udvarló járjon. Akármennyire megfeleljen az a cseléd

— ha valaki jár hozzá — kérlelhet- lenül kiadja az útját. Minthogy azonban e miatt csaknem minden héten cselédet kellett változtatnia bizarr eszméje miatt. Olyan cselédet választott, aki mellett biztos volt dolgában . . . azaz azt remélte, hogy biztos lesz.

Esetlen, görbe hátú lény volt ez, kinek arczát a himlő förtelmessé rutitotta. Mintha a természet valamennyi rútságát erre az egyre akarta volna adni — csila is volt. És ha beszólt ! . . . Valóságos fizikai fájdalmat okozott a hangja. Egyszer rikácsoló volt, máskor hörgött, néha elfúlt s iszonyú kínnal dadogott . . .

Szóval rettenetes volt, feleségem mégis szinte diadallal hozta haza, mint valami drága kincset ... És ma, bár csak egy hete, hogy nálunk van, már ki is adta az útját. Azt mondja ugyanis délelőtt neki a feleségem, hogy Mari — igy hívják — este ne menjen sehová, mert vendégek jönnek. Erre Mari felpattant, hogy 6 nem marad itthon, ha száz vendég jön is, 6 elmegy. Természetesen azonnal elém, a biró elé hozták az ügyet. Én megkérdeztem Marit, miért nem engedelmeskedik.

— Persze — kezdte Mari bántó, rikácsoló hangon s félszeme undorítóan kimeredt — persze ! A nagysága azt akarja, hogy én soha ne élvezzem az életet! . . . Hogy ón mindig csak dolgozzam, soha egy pillanatnyi gyönyörűségem ne legyen. A barátnőim mind elmennek a bálba tán- czolni, mulatni, szóval élni. Csak én temessem el magam ? Miért ?! Én még egész fiatal lány vagyok; élni akarok, élni, élvezni a fiatal éveimet, a szerelmet! . . . Most lett kész az uj karton ruhám. Szép divatos. Abba’ akarok elmenni ma a bálba mulatni, tánczolni . . . Egy legény megígérte, hogy ott lesz s velem fog tánczolni... Hát ón menni akarok és nem maradok itthon semennyiért sem. Majd a szép divatos ruhám ott hagyom feküdni a fiókba! ... Én még fiatal lány vagyok, nem akarom magam eltemetni. Élni akarok! . . .

Ennyi volt az egész. Igazán nem tudom, melyik oldalon van az igazság

— hát megszöktem — fejezte be barátom mondókáját.

íme az óletösztönnek, ennek a hatalmas, szinte érthetetlenül nagy ösztönnek egyik legpregnánsabb megnyilvánulása. * *

Az ördög legtöbb sikerét anuak köszönheti, hogy amikor csak kell, kéznél van.

*

Ha hálátlanságot nem arattál, már elmondhatod, hogy hálásak irántad az emberek.

Az elmúlt időkből.-- Kirabolt holttest. —

E rovatban nemrégiben vázoltuk rég és a közelmúlt idők erkölcseit, szokásait, de nem tértünk ki babonáira. Olvasóink kívánságára most ezt megtesszük..

Adatokért nem is megyünk messze. Mindössze 1884 be.

Azon év februárjában történt, hogy Halason egy Balog Mária nevű fiatal leány gyermekszülésben meghalt. A fiatal teremtést a hatholikus temetőben földelték el.

Néhány hétre az anyát fia is követte a halálba. Annak a holttestét az anyja mellé temették.

Mikor a temetőcsösz megásta a sirt, észrevette, hogy az anya koporsója meg lett bolygatva.

Az elöljárósághoz rohant, s előadta az esetet.

Felbontva a koporsót, meglepetve látták, hogy a halott dús szőke haját ismeretlen tettesek levágták.

Rögtön tudták, hogy itt babonaság- ból elkövetett hullarablásról van szó. Ezért az ügyet átadták a rendőrségnek, mely a nyomozást megindítván, kiderítette, hogy az elhalt leány haját Meskó Antal és neje Molnár Mária vágták le.

Néhány nap múlva a kalocsai törvényszék vizsgálóbírót is küldött ki, ki újra felásatta a sirt; s nagy meglepetve látta, hogy Balog Mária haja csakugyan le van vágva, azonban a koporsóban van egy darab papirosba takarva. Fent nevezettek visszalopták.

íme ilyenek fordultak elő alig három évtizede. Mik történhettek akkor a régebbi időkben ?

irt111 III II III!IIIII 111 IIII Mill 11 11 III II111 111IIIIIIIИ

Hogy lehet Halas központ.

Valamint a test fejlődéséhez okvetlenül szükséges, hogy a külvilág anyagaiból táplálkozzék, épugy meg- kivántatik egy város előrehaladásához, hogy a körülötte fekvő, nálánál sokkalta kisebb és kevésbé fejlett községekből tápanyagot szedjen magához.

Nagyon természetes, hogy ezen külső tényező mellett elmaradhatatlan belső kellék a test szerveinek rendes működése.

Nézzük, mi az oka annak, hogy a környékbeli kisebb helységek lakói nem keresik fel oly mértékben városunkat, mint ahogy intézményei folytán arra igényt tarthatna; mi az oka annak, hogy Halas városa, mely már rég virágzó város volt akkor, amikor az alföldnek sok manapság nevezetes helysége csak faluszámba ment, elmaradt.

Az okok leginkább belsöek s az nem egyéb: mint saját ügyetlenségünk.

Először is nem törekedtünk a szomszédos községeket vasutakkal magunkhoz lánczolni, nem törekedtünk Halast közigazgatási központtá s mi fő, kereskedelmi góczponttá fejleszteni.

Nem támogattuk az ipart. Nálunk ugyanis az a jelszó: „minden jó, ha nem halasi.“ Ha pedig támogatjuk, úgy nem igen van köszönet benne.

Nem törekedtünk a nyerstermény feldolgozására. Minden elszállítottunk.

Nem alapítottunk semmi néven nevezendő gyárat, sőt ha ily gondolat eszébe jutott valakinek agyontámogattuk.

Nálunk mindig ez járta : nem és nem. Ilyenek után pedig a pótadóról ne panaszkodjunk, hanem igyekezzünk azt nem tenni, amit eddig tettünk, úgy hiszem és remélem, hogy akkor Halas hamarosan központtá lesz.

Előkelő helyről kaptuk fenti czik- ket. Közöljük azzal a megjegyzéssel, hogy egyes gondolataival nem értünk egyet. /Szerkesztő.

A régi halasi betyárélet.

Egy áldozat.

— Okiratok alapján. —

Világosnál a nemzet szerencsecsillaga egy időre letűnt, s szomorú napok kezdődtek az országra.

A honvédek bujdosók lettek; egy része börtönbe került.

Ez okozta az öreg Bagi Péter vesztét, aki két bujdosó honvédet fogadott házába s azokat magyaros, igaz vendégszeretettel látta hajlékában.

Volt egy haragosa, akivel évek óta nem beszélt, kerülték egymást, mint az ördög a tömjént, csakhogy egymásba ne akaszkodjanak, mert hát mind a kettő erős volt, mint a bivaly s emberhalál lett volna a vége, ha kezet emelnek egymásra.

Ez a haragosa régóta leste az alkalmat, hogy mikor üthet rajta olyat, a mi egy csepp vérébe se kerül, mégis örök életére megkeserüli.

Éz az agyarkodó szomszéd meg- neszelte, hogy honvédeket rejteget az öreg Bagi és szaladt a jó hírrel a zsandárokhoz. Besúgta nekik a dolgot s azok két kézzel kaptak a prédán, mert minden elfogott rebellisért hatvan forint vérdij ütötte a markukat. Rögtön fölfegyverkezett egy zsandárkáplár s négy zsandárral késő este elállta az öreg Bagi házát, maga pedig harmadmagával belökte az ajtót és szegzett szuronyu puskáját döfésre készen tartva, nagy bátran nyomult előre.

Bagi uram a tornácon füstölt s éppen arról gondolkozott, hogy milyen kutyavilág is van mostan, amikor a a zsandárkáplár kerékbetört magyarsággal ráorditott :

— Hé, Kossuth-kutya, hová megtetted a honfédeket ?

Bagi szótlanul bámult a zsandá- rokra, mintha egy szavukat se értené, közben pedig arra gondolt, hogy vájjon nem alusznak-e a padláson a honvédek ?

A padlásnak a ház hátulsó részén volt a lejárata s a létra mindig oda volt támasztva, csak estére húzták föl.

Egyszerre csak halk recsegést hallott, mire megkönnyebbülten lélegzett föl, aztán rendületlen nyugalommal mondta a zsandároknak :

— Nem tudok semmiféle honvédekről, még csak színét se láttam itt egynek se.

— Hazudsz I — bömbölte a zsan- dárkáplár — mert itt vannak I

— Hátha a zsandár ur jobban tudja, akkor csak keresse őket, —

— szólt fitymálva Bagi Péter.

A zsandárok erre behatoltak lakásába s ott mindent összehánytak, de persze eredménytelenül. Erre a pincére, majd a padlásra került a sor. Itt a széna közé dugva egy honvéd- sapkát és atillát találtak. A zsandárok kéjes gyönyörűséggel húzták elő s átnyújtották a káplárnak.

— Hát ez mi ?

— Az az ón honvéd-atillám volt, mondta hirtelen föltalálva magát az öreg Bagi.

A káplár belenyúlt- a kopott, foszladozott atilla zsebébe s egy csomó Kossuth bankó akadt a kezébe.

— Ahá, te rebellis kutya, hát nem adtad be a Kossuth-pénzt, vasaljátok meg csak I

Baginak egyet villant a szeme, a midőn a két zsandár láncot húzott elő s meg akarta kötözni.

— Hát hogy megyek le a padlásról, ha megkötöznek, — kérdezte mellét kifeszitve az öreg.

— Majd lehúzunk, mint a dögöt,

— felelte az egyik zsandár, a ki már mekegett valamit magyarul.

— De biz engem le nem húztok, ebadta németje, — kiáltotta nekivörösödve Bagi s azzal néhány ökölcsapással félrelökve a zsandárokat, villámgyorsan a lajtorjánál termett, maCäkaügyeseggel lefutott rajta s még mielőtt magukhoz tértek volna elkó-