Kiskunhalasi Ujság, 1907 (4. évfolyam, 1-50. szám)
1907-12-25 / 50. szám
Hópelyhek. — Karácsonyi történet. — — Hallgasson hát ide, majd cliror.dc m, mi történt azzal a szegély Ratcsákkal és hogy hogyan lett végelÉidemes meghallgatni j — Hát tudja: hegyen halt meg? Hornét tuelja ? — Ejh, várja meg a végét! Lehetetlen magának valamit elmondani! Folyton közbekotyog ! . . . Azt tudja ugy-e, hogy a Rabcsák dijnok volt a minisztériumban ? De elbocsájtották. Pedig nem tett semmi olyasmit. Hiszen emlékeznék rá, milyen csendes, szelíd, apró emberke volt! Mégis elbocsájtották, mert bolondokat beszélt össze-vissza. És ezt nem is csodálom mesés, vad gondolatok tombolhattak a fejében szegénynek. Mert ne higye ám, hogy a szelíd, csendes, jó emberek! azok az egyszerit egyatomu lelkek. Dehogy ! A gonosz, a rideg emberek: azok az egyszerű lelkek ! Amilyen például a Pretsch, az a kiaszott, sárga, denevérarcu cseh kucséber. Az ilyen, ha álmodik is, legfejebb olyasmit lát, hall, hogy az igazgatóba méltó- ságos ur hivatja, mert megakarja neki mert megakarja mondani, hogy mától fogva ő, Pretsch lesz a szakosztályfőnök, mivel a Vus- kits az éjjel meghalt. A Rabocsákok ellenben ! ? Ohó ! Azok, ha kiszabadulnak a hivatalszoba zöld ernyője alul egy szerrel átváltoznak. Barátságosan ló- bálják az ernyőjüket és nagyon illedelmesen kitérnek mindenkinek, hogy megzavarják őket gondolatikban. Mert ők akkor nagyon szépeket, dicsőket álmodnak ! Például, hogy van kis birtokuk valahol falun és ott a birtokon meg egyáltalán mindenütt az ő kis felesége az úrnő. Hogy mindenütt ? No igen ! Azt persze nem beszélik meg magukkal, hogy ez mint lehetséges, de hiszen azért álom, hogy 1 ne kelljen a kerítés gerendák leverésével zörögni. Ugv-e ? Nos, egy erős'napon egyszerre csak bemenekül hozzájuk — Pretsch. És kezet csókol az ő feleségüknek. Ők nagyon szívesen látják a főnököt és most végre másról is beszélnek vele, nem csak az aktákról— Vagy más ilyesmit álmodik a Rabcsák ott kint az utcán, olvadozó hó felett billegő erős levegőben. De minden álmának a központja a felesége, az édes kedves felesége. És amikor hazaér ! ? Óh jaj. Hol a birtok ! ? Sehol. Ebéd is csak éppen hogy van ilyenkor a Rabcsák dühöng, tombol, pedig hiszen szeretne oda borulni az asszonya rongyos cipője elé! Maga sem tudja kire dühöng. Ta-! Ián önmagára, vagy arra a szeszéiyesdiatalom- ra, amelyik úgy intézkedett, hogy az ő feleségének csak olyan gyámoltalan védelmező jusson amilyen ő. — De édes barátom, hiszen igy sohase jutunk a végére. — No, no, no. Csak várjon. Hát egyszer csak meghalt a Rabcsák felesége. Tudja, az olyan sápadt, vékony kishivatalnoknék hamar meghalnak. És a Rabcsák ott, a homályos kis szobában ráborult a merev sápadt, kis figurára és nagyon buzgón, nagyon rimánkodva kérte a felső hatalmakat, hogy hadd maradjon ő az asszony megüvegesedett szemében ezután is az aki eddig volt, védelmezője. Hogy az asszony ezután se tudja meg, hogy akinek addig otthon vacsorautánonkint áhítattal ..allgat- ta a szavait tulajdonképpen holmi félénk, alázatos kis emberke aki meggörnyedve áll a nagy Pretsch előtt. Azután e/vonultak előtte azok a napok, amelyeken a kabátja alatt vitte a felesége egyetlen selyemblúzát a zálogoshoz. Aztán eljött a temetés.— És a Rabcsáknak, abban az elállónyaku fekete kabátban szo;ongva amelyikről a felesége el tudta hitetni vele, hogy nagyon jól áll neki, kénytelen volt végiggyüt- rődni, hogy a lakását kitárják, hogy a napfény betóduljon a nyomorúság minden szögletében hogy a szomszédok végigbámulják a rettenetes buta tortúrát. De hát annak is vége lett. A Rabcsák újra bejárt a hivatalába és egy darabig nagyon csendes volt. Hanem egyszer csak elkezdte ám beszélni, hogy a felesége ma ezt meg ezt vásárolta a csarnokban ennyiért, meg ennyiért. Eleinte még a dijnokok ezek a piszkos kezii jeuidge szívók is halgattak, de később amikor a Rabcsák egyszer azt mondta hogy szeretné ha valami rettentő nagy veszedelem csapná le talán földrengés, vagy árvíz, hogy ő megmenthesse a feleségét, a jenidge huszárok vigyorogni kezdtek, hogy: A Rabcsák és veszedelem ? Hiszen már októberben úgy fiit, mint a bolond! No, és igy ment a dolog, ment mindig beljebb. És mérgedt cl egyre jobban és jobban. A vége aztán az lett, hogy a Rabcsákot elbocsájtották. Nagyon kíméletesen és nagyon ! óvatosan, de elbocsájtották. Mit is csináltak volna vele egyebet? Hiszen uiób már a másolópapírra is egyre azt firkálta: — Lenke, . . . Lenke. Elég az hozzá hozzá hogy a Rabcsák kicsöppent. Ekkor eljött hozzám és elpanaszolta mindazt, ami vele történt. Mert érdekes, hogy ő mindent tudott a legpontosabban. De azt mondja, néha megszédül és olyankor nem ő beszél ha nem valaki más a háta mögül Vigasztaltam; adtam is neki nehány forintot. Elment. December eleje lehetett. December közepéig eléldegélt a pénzből, karácsonykor azokban már csak a szivárványszínű gondolatok tartották benne a lelket. Es azok sem tartották sokáig. Karácsony estéjén ugyanis a Rabcsák felvette utolsó vagyonát, az elálló-nyakú fekete kabátott és kilódult gyalog a temetőbe. Este volt; a karácsonyfák már mindenütt fel voltak ”KjifШ Äe S 0N Y\M M MELLÉKLETE, ш
