Kiskunhalasi Ujság, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-01-30 / 5. szám
III. évfolyam. — 5. szám. Megjelenik minden kedden. Kiskunhalas, 1906. január hó 30. KÖZGAZDASÁGI, TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: HORVÁT GYULA könyvkereskedése KISKUNHALASON, a hol az előfizetési és hirdetési dijak fizetendők. Kéziratokat nem adunk vissza. Felelős szerkesztő és lapkiadó tulajdonos HORVÁT GYULA. Előfizetési dijak: Helyben"házhoz hordva egész évre 4 kor., félévre 2 kor., negyedévre 1 kor. Vidékre egész évre 6 kor., félévre 3 kor., negyedévre 1 kor. 50 fillér. Egyes szám ára 4 fillér. »Ne merje!« Kiskunhalas, 1603. január. (p. r.) Még abban az időben történt, a mikor a halasi kathólikusok gondoltak merészet és nagyot: ha már a községi iskolát úgyis áliamosittatja a polgármester és a város, mivel sokaljak a terhét, ők meg „községesittetni“ fogják a maguk iskoláját, mert ők is sokalják a terhét. Pcrzse a „községesitett“ iskolát aztán a város államosittatta volna. Ez volt a szándékuk kathólikus atyánkfiainak. De nem tudom, mikor mehetnek rá! Kimondták ők az erős határozatot, de a püspöki szentszék megsemmisítette. Mit volt mit tenniök, megint azt határozták. A püspöki szentszék megint megsemmisítette s elcsapta az egyháztanácsot és püspöki biztost nevezett ki. így most már egészen rendbe jött a dolog. Sokalták a terhet. Most a tetejébe még fizethetik a biztos ur helyett a fiakkert is. De azt mondják, hogy ám lássa a püspök úr, mire megy velük, ők ugyan egy fityinget se fizetnek ezután egyházi adóba. De a maguk baját majd elvégzik ők maguk gróf-püspökjükkel. Másról akarunk mi verset mondani. Amikor a kathólikus egyháztanács az első határozatot kimondotta, nemcsak ő kapott intő ievelef Vácről, hanem5 a város is. Hogy ?. szentszék küidü'te-e, vagy a gróf-püspök, nem tudjuk, mert nem láttuk. Csak hallomásból beszélünk. Városunk polgármestere — nem hiába, hogy legényember — azt mondják, sokáig forgatta, nézegette a felbontatlan levelet; szerelmes levélnek gondolta, a címzés gyöngéd női betűiről, (pedig va'ami jól táplált kanonok Írhatta.) Diszkrét illat áradt a kis levélkéből; de az se ibolya-parfőm volt, hanem klastromszag, amint a felbontott levélből világosan kiviláglott. Azt üzenték Vácrul, hogy a város „ne merje“ a kathólikus egyházi iskolát községivé tenni! Valamikor hajdanában igen nagy úr volt a kathólikus püspök. Ő irta törvénybe, amit a király és a főurak nem tudtak leírni. A templomokat, iskolákat ő építtette a maga jövedelméből. Ha az országot ellenség fenyegette, százakra mer.ő katonát küldött csatába a saját zászlaja alatt — a maga jövedelméből. Ma már nem ő írja a törvényt, nem ő építteti a templomokat és iskolákat, nem ő védi az országot — csak a nagy jövedelmet felejtették nála. A mi hatalma, befolyása van. az ezen a nagy jövedelmen alapszik. Mert aki anyagi tekintetben nem független, semmiképen sem független. Azonban Kiskunhalas városa nem függ a váci püspöktől sem anyagi, sem semmiféle tekintetben. Ha a tisztelt képviselő-testület úgy látja jónak, községivé teheti — az egyház beleegyezésével — a kathólikus iskolát. „Ne merje!“ Miért ne merné? Talán megvonja tőlünk a gróf-püspök áldozatra kész anyagi támogatását? Talán többé nem vesz bennünket atyai jóindulatába? Talán nem építtet többé városunkban hasznos középületeket? Vagy talán kiátkozza az egész várost? Nem tudjuk, melyik veszedelem fenyeget bennünket, csak azt látjuk, hogy Vácon szeretnék, ha félnénk a püspök úrtól és a káptalantól. Pedig tudhatna annyit a káptalan is. a püspök ur is, hogy ma már más szellők fújdogálnak, mint ezelőtt csak kétszáz évvel is. Pedig hát már akkor is buzogánynyal állt útjába a püspöki erőszaknak Módok Peter uram a kálomista templom ajtajában. Bizonyosan neki is mondták, hogy „ne merje!“ És akkor még volt értelme az ilyen szónak: félelmetes nagy úr volt akkorában még a püspök. És Modok Péter mégis merte! De ma már az ilyen püspöki „ne merje“ úgy hat, mintha a cirmos cica mordulna ránk egy régen kimúlt oroszlán bőrének hatalmas állkapcsai közti!. A cirmos azt hiszi, hogy megijeszt. Pedig csak megnevettet. Gazdasági cselédek munkaértéke. Olyan dolog ez, amely igen sok elmélkedésre adhat alkalmat. Ma, amikor a gazdaember csak nagy megerőltetés mellett képes annyira vinni, hogy az esztendőt valamennyire haszonnal zárja le, nem kis gondját kell, hogy képezze az, miként lehetne a rendelkezésre álló kézierőt minél előnyösebben fölhasználni. Annál is inkább, mivel a gazdasági cselédek bérének javítása részint az igények fokozódása, részint pedig a mindnagyobb mértékben terjedhető izgatás miatt a jövőre nézve elkerülhetetlennek látszik. Mit csinálhat ezekkel a kilátásokkal szemben a gazda, aki a befektetett tőkéhez aránylag ma is csak a lehető legkisebb jövedelemmel kénytelen megelégedni? Hát természetes, hogy elkezd számítani. Ha azután azt találja, hogy a nála érvényben levő rendszer mellett a cselédek helyzetének javítása lehetetlen, nem tehet egyebet, minthogy a rendszerét megváltoztatja. A legtöbb gazda nincs a cselédjeivel megelégedve. — Nehézkesek, lassúak és rosszul végzik a rájuk bízott teendőket — mondja az egyik vélemény. — A mostani bérüket sem érdemlik meg nem hogy még javítsuk nekik — hangzik a másik oldalról. Hát aki ismeri a béres ember munkáját, az nem is mondhat rá egyebet, minthogy bizony ez lassú munka! ... És ha a jóságát akarjuk birálgatni, erre nézve nem kell egyéb, mint a mifelénk a falusi kisgazdák között hallható és a rossz munkát kifejező szálló ige: — béres munka: . . . (Pedig rájuk is férne néhány szó !) De ez természetesnek is látszik. A mai gazda és cselédje között ritkán van meg az a szívélyes, egymás megbecsülésére szolgáló viszony, amely a régi cselédet és gazdáját annyira jellemezte, Az erkölcsi szálak szakadozóban vannak, iia ugyan már teljesen el nem szakadtak. Csak a kenyér, a betevő falat szoritta a cselédet még a gazda iránt engedelmességre, Az elmúlt esztendő nyarán, az ilyen dolgokban békés természetű vidéken, a Dunántúl néhány uradalmában, alig fejezték be a munkát. Erre a gazdasági egyesület foglalkozott a cselédek javadalmazásának kérdésével. Nagyobbrészben ki is mondották annak a szükséges voltát, hogy a gazdasági cselédek anyagi helyzetén javítani kell. Igen ám, de ha nem lehet, mert nem futja a gazdaság jövedelméből! Jövedelmezőbbé kell tenni éppen azért a gazdaságot; mert a cselédekkel való jobb bánásmód és a tevékenyebb munkára való neveléssel szorosabbá fejlesztené a gazda és cseléd közötti köteléket. Ennek nagyon sokféle módját lehetne találni. Elmondok egy igen jól be/ált módszert. Az én apám a maga kisgazdaságában az előttinél nagyobb súlyt П „IflSlWNIIflLflSI UJ5ÁT ЩШ El nem küldött levelek. — A ,,Kiskunhalasi Újság“ eredeti tárcája. — Mottó: „Mert úgy szeretem, mint Medrét az erecske, Vagy, mint a legekben Csapongni szeret fenn Fehér hasú fecske. S gyötörnek: a lángnak Hogy nem szabad égni, És mandulafámnak, Mert bimbaja támadt, Tépjem gyökerét ki.“ Mistral: Miréio. I. Édes, magácska nem is gondolja, miiyen fájdalmat hagyott nekem itt, mikor olyan váratlanul elutazott. Hogy eltűnt, a semmibe foszlott az a nagy boldogság, a mi itt létekor napsugaras mosolyából fonódott a szivem köré 1 Mig én megszabadulva a napi munka ezer gondjától, lámpámnak pisla világánál ezt a levelet irom, melynek erőtlen szavai aligha találják meg az utat a maga leikéhez, addig magácska, édes, talán már nem is emlékezik rám, s ha egyszer mégis újra találkoznánk abban a nagy zűrzavarban, a mit életnek csúfolnak, lehet, hogy merő idegenekként állanánk egymással szembe . . . Nem, ez nem történhetik meg. Két szív, mely egyszer összedobbant nem feledheti el egymást soha. Ugy-e édes, magácska is ezt hiszi? Mióta egyedül, árván maradtam olyan különös érzés vett rajtam erőt. Azok a helyek, a hol együtt szövögettük a jövő boldog, rózsás álmait, mind ma- gácskáról beszélnek, s én örömmel keresem föl őket, pedig azután kétszeresen érzem az egyedüllét kínos fájdalmát. A verseket, bocsásson meg, de — elégettem. Szinte látom, a mint magácska most haragosan abbahagyja ennek a fecsegő kis levélnek az olvasását. De ha meghallgatja, édes, miért tettem ezt, azt hiszem, megbocsátja az én nagy bűnömet. Szégyellem, hogy ilyen kicsinységekkel közelítettem magácskához, mikor megismertem. Eddig büszkén soroltam magamat is a szerelem édes szavú lantosai közé, de ma már belátom, hogy az én nagy szerelmemnek milyen gyönge visszhangjai voltak e dalok, a mik egy cseppet se méltók arra, hogy szőke fejecskéje körül alkossanak glóriát. Csengő-bongó rímek árjával nem akartam megszen'.ségteleniteni a mi sziveinknek magasztos, örök érzését. Ugy-e most már magácska is megbocsát? Hiszen olyan különös vagyok önmagámnak is. Eddig azt hittem, hogy a boldogságot majd a tudás fáján találom meg. Írva megleltem ugyan a sok ezer foliáns unalmas lapjain, de soh’sem éreztem. A lelkem üres, sivár maradt, s minél többet tudtam, annál jobban gyötört a kétség . . . S mikor már azt kezdtem hinni, hogy a mit keresek, puszta agyrém, akkor jött magácska. Bűbájos mosolyával elűzte a sötét gondolatokat, s szivembe egy ismeretlen, jól eső, meleg érzés lopózott be és a magácska szemében megláttam a — boldogságot. Tehát mégis megtaláltam, s hirdetem, hogy nem a tudás, hanem az élet fája teimi ezt a bűbájos, arany virágot. Amaz száraz, de ez örökké virúl, s zöld lombjai között megfér a boldogság is. De most már Isten vele, édes boldogságom. Jusson eszébe néha Andor. Az hirlik .... Az hirlik, hogy a Casinó estélyen sok szerelmi vallomás történt. * Az hirlik, hogy a Casinó estélyen a „papok“ kitettek magukért. * Az hirlik, hogy a Casinó estélyen egy „hozomány“ nagy szerepet játszott. * Az hirlik, hogy a Casinó estélyen az „arany zsinórok“ imponáltak. * Az hirlik, hogy a Casinó estélyen sok szép terv és remény ment füstbe. * Az hirlik, hogy a Casinó estélynek nem csak utó-, hanem „borízű“ hangja is volt. Az hirlik, hogy Károly napján a névnap köszöntök a szánkából kifordultak. * Az hirlik, hogy Károly napját „Józsefinél fejezték be.
