Kiskun-Halas Helyi Értesítője, 1906 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1906-10-03 / 40. szám
1906 Vári Szabó István. Őszinte megilletődéssel adjuk hirül, hogy Vári Szabó István nyugalmazott polgármester, egyházkerületi főgondnok és 1848/49-iki honvéd-kapitány szeptember hó 26-án hetvenkilencz éves korában meghalt. Az elhunyt, ki közel három évtizedig volt városunk polgár- mestere, a mily vitéz bajnoka volt a szabadságharcznak, ép úgy érvényesítette tudását, szorgalmát és hazaszeretetét a polgári életben is. A mily lelkes katona volt a harcz- ban, ép oly fáradhatatlan munkása volt az egyháznak. Érdemeit alig néhány évvel ezelőtt maga a király is elismerte, a Ferencz József rend lovagkeresztjét adván néki jutalmul. Vári Szabó István a jogot Pozsonyban elvégezvén, a hadbírói pályára lépett. Alig kapta meg a tiszti rangot, mikor a szabadság- harcz kitört. Az elsők között állott be honvédnek, és rövid idő alatt századosi rangot kapott. Már 1849 elején mint a 88. honvéd-zászlóalj kapitánya ment az aradi táborba. Ott volt az aradi várat ostromló magyar seregben Vécsey tábornok parancsnoksága alatt egész a vár feladásáig. Innen a táborral Temesvár alá vonult és részt vett az ottani küzdelmekben. Julius végén zászló-alját Damjanich parancsnoksága alatt az aradi vár őrségébe osztották be és igy ismét Aradra jutott. Vári Szabót agusztus 7-én Kossuth Lajos azzal a rendelettel küldte Bem tábornokhoz, hogy a tábornok siessen Temesvárra és ott vegye át a sereg főparancsnokságát. Értesítvén egyúttal Bemet, hogy addig Görgey is meg fog érkezni, és a jobb szárnyon ott lesz harminczezer emberrel. Vári Szabó marha-hajcsár ruhában indult útnak és másnap kora reggel elérte Soborsint. Zám alatt Erdély felöl jövő ellenséges előőrsökkel találkozott, akik feltartóztatták, megvizsgálták iratait és már-már útnak bocsájtották, mikor az egyik tisztnek gyanúja támadt, megmotoz- tatta, de szerencsére a jól elrejtett rendeletet nem találták meg nála, mire tovább folytathatta útját. Facset táján az országúton találkozott Bemmel, átadta néki a parancsot, ki azt elolvasván csak anyit mondott rá, hogy már késő. Világos után besorozták az osztrákok közlegénynek és Olaszországba vitték, honnan csak tekintélyes váltságdíj lefizetése ntán menekült meg. Az alkotmány helyreállítása után polgármester lett és mint ilyen dolgozott hosszú időn keresztül a köz javára. Mintegy három éve visszavonult a város vezetésétől és leginkább csak egyházi ügyekkel foglalkozott. — Haláláról a család, a város, a gazdasági bank és az egyháztanács külön-külön gyászjelentést adott ki. Temetése pénteken történt meg nagy részvét mellett. ' Rákóczi hamvairól. Rákóczi Ferencz és hontalansá gában osztályos társainak szent hamvait a hazafias kegyelet az idegenből még e hó folyamán hazaszállítja. s honi földben, abban a földben helyezi el örök nyugalomra, amelyet a dicsőült fejedelem oly kimondhatatlanul szeretett. Ezzel a nemes cselekvéssel némileg lerójuk a hálát Rákóczi és küzdő társai emlékezete iránt. Az utókor, későn bár. jóvá teszi kortársainak botlását, s a jelen hálával engeszteli a múlt háládatlan- ságát. A szent hamvak, fejedelmet illető fény és pompával vonulnak be a magyar hazába, s ez a bevonulás ékesen fogja hirdetni, hogy érdemes a szabadságért és a hazáért élni, szenvedni, és ha kell meg is halni. A dicső földi maradványoknak hazaszállítása fontos politikai esemény, mert ezzel igazolva lesz a függetlenségi politika gyakorlati megvalósításának jogosultsága, azért mi hazafias örömmel vesszük tudomásul azt, hogy a nagy Rákóczi és bujdosó vezértársainak drága hamvai ezentúl a hazai földben pihennek, mert hiszszük, hogy sírhelyük a honszeretet oltárát fogja képezni, s éltetőleg fog hatni az oda zarándoklók lelkületűre. Hogy Rákóczi ki és mi volt, tudja minden magyar ember. Hogy kiért és miért, küzdött, megörökítette a történelem. Hogy mit áldozott hazájáért, nemzetéért, s menynyit tűrt, szenvedett ezek boldogulásáért, mindaz közismeretű. Korai árvaságától élete fogytáig a nemes küzdelem volt osztályrésze. Honsze- retetónek és igazságérzetónek száműzetés lett a jutalma, melyet férfias megadással tűrt és igyekezett felhasználni a haza javára. Sok oka volt a fájdalomra, azt hisszük azonban, nemes szivének állandóan vérző sebét az érintette legfájdalmasabbau, amit az 1715-iki országgyűlés a hatalom előtt meghunyászkodva, a 49-iki decretum 2. §-ában mondott ki, hogy ő és bujdosó hű társai „törvényes királyuknak s a hazának nyilvános ellenségei, árulók s az igaz szabadság felforgatói“ s hogy mindez a dicsteljes szabadság küzdelmet befejező 1711-iki szatmári békekötés után négy év múlva történt, tehát oly időben, amikor még élénk emlékezetben volt mindenkinek, Rákóczi Ferencz határt nem ismerő, soha utol nem érhető áldozata azon nagy küzdelemben, melyet a törvényes király s a nemzet és a nép érdekében a császári hatalom ellen folytatott. Húsz esztendőn át hordta lelkében, tűrte férfiasán a kínzó gyötrelmet a törvénytárunk szégyen lapján olvasható rágalom miatt. 1735 ápril 8-án Nagypénteken a Megváltó halála évfordulóján lehelte ki nagy lelkét. — Az Ur igy október 3. megszenteltetett halálának áldozatja annak érdemével, aki a keresztfán halt meg az emberiségért. Politikai szemle. A honvéd tüzérség kérdése képezi egyik fő tárgyát a politikai vitatkozásoknak. Sokan vanúak, akik ebben a katonai létszám burkolt felemelését, s közvetve a közös hadsereg erős- bitését látják, Ezzel szemben mások örömmel fogadják a honvéd tüzérség tervezett felállítását s okadatolják azzal is, hogy ezt a nemzet a múltban követelte, tehát miután van rá alkalom meg kell csinálni. Nem kevés azok száma, akik előbb a honvédség szellemét akarják átformálni magyaros irányban s a kópviselőház feloszlatásánál a honvédség magatartásával érvelnek úgy, hogy jelen szellemében a magyar nemzet a honvédségre sem számíthat, mivel szemben többen azt hangoztatják, hogy éppen azért kell a tüzérséggel ellátni a honvédséget, hogy ereje fokozásával az ellent- állásra képesebbé tétessék, az ekként érvelők azt vitatván, hogy egy erőszakos tényből nem szabad elitélő véleményt alkotni az egész honvédségről. Mi, akik az önálló magyar hadseregnek voltunk, vagyunk és leszünk hívei, azon véleményben élünk, hogy bármi czimen és módon terveztessék a katonai legénység létszámának emelése — azt meg kell akadályozni. A katonai téren első feladat a védtörvény korszerű megalkotása, úgy hogy a túltengett fejedelmi hatalom megfelelően korlátoztassók, s szüntettessék meg az a képtelen állapot, mely szerint a hadsereg nem a nemzeté, hanem a fejedelemé, mert csak az esetben lehet nemzeti a nemzet sorából egybeállitott hadsereg, ha a felett a nemzet az ur, és senki más. Ez a változás az uralkodónak is csak hasznára lenne, mert hivatásához és nagy feladatához képest kell, hogy együtt erezzen nemzetével s törekedjék a népek boldogitására s ha igy történik: közte és a nemzett között nemcsak összeütközés, de még komoly nézeteltérés sem merülhet fel a hadsereg kérdésében sem. Mi tehát azt gondoljuk, hogy addig, mig a véderőtörvény Magyar- ország állami függetlensége érdekeinek megfelelően meg nem alkot- tatik — nem szükséges, sőt elhibázott dolog lenne a honvéd tüzérség felállítása már csak azért is, mert ez szükségszerüleg egyrészről a legénység létszámának emelését vonná maga után. másrészről pedig a tisztek szaporítását; az elsőt vennék a magyar népből, de az utóbbit az osztrák, közös hadseregbeli tisztek közül, mert mindig azt halljuk, hogy nincs elegendő honvéd tiszt, s eddig is ezzel indokolták azt, hogy közös hadseregbeli tiszteket i
