Kiskunhalasi Ujság, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-04-02 / 14. szám
2. KISKUNHALASI ÚJSÁG. fejlődés elősegítése. Kérjük a város közönségét, hogy eme törekvésünkben támogasson akkép, hogy lapunkat terjeszteni, arra előfizetni, a lejárt előfizetéseket megújítani szíveskedjék. Előfizetési ár: helyben házhoz hordva egy évre 4 kor., félévre 2 kor., negyedévre 1 kor. Vidékre postai szétküldéssel egy évre 6 kor., félévre 3 kor., negyedévre 1 k. 50 fillér. T R it C ft. Köd. Irta: dr. Serédi Jenő. — Ennyi az égési?! . . . Eldobta a fekete börtárcát, — a bankjegyek repülve hulltak a puha szőnyegre, — lassan szívta az illatos dohány füstjét, aztán a bankjegyek után dobta az égő cigarettát is s megvető pillantást vetve az előtte álló fiatalemberre, megfordult a pamlagon s szótlanul függesztette szemeit a falat díszítő egyik festményre. A fiatalember pedig oda ment hozzá, megfogta a lecsüngő bársonysima fehér kezet, ajkához emelte s könyörögve szólt hozzá: — Engedj meg, légy jó Vilma, most az egyszer nincs több! . . . Bosszúsan rántotta ki a kezét, felugrott a pam- lagról s nagy fekete szemeiben a harag villámával kiáltotta: — Nincs több? . . . S azt hiszi, hogy megnyugszom ebben ? Fojtó füst áradt szét a szobában, az égő cigaretta perzselni kezdte a szőnyeget, az egyik bankjegy lángra lobbant. A nő éppen ott állt s dühvei taposott az égő bankjegyre, elfojtotta a tüzet s nregrugta a füstölgő szőnyeget. — Kidobhatom ezt is! . . . S maga még azt mondja, hogy nincs több! Na, jól van, majd lesz másnak! Megfordult, haragosan rázta meg a fejét, csillogó barna haja .fénye odavetődött a fiatal ember szemébe, közeledett a szőnyeggel fedett ajtóhoz s a kilincsre tette a kezét. A fiatalember odarohant hozzá, egyik kezével megragadta a karját, a másikkal átölelte a vállát s szenvedélytől izzó hangon fenyegetve szóllott: — Ne igy 'beszélj velem! . . . Tudod, hogy megöllek, ha megcsalsz. A nő összerázkódott. — Ne szorítsd' a karom! Ah ez fáj, Miklós . . . S elfordította a fejét, a fájdalom, vagy a harag torzította el arcát, ki tudja, de nem akarta, hogy az az ember, most a szemébe, a leikébe nézzen. Salgó Miklós pedig már megbánta a tettét, simogatni kezdte a félig meztelen gömbölyű kart s hízelegve, bocsánat- kérőén fordult hozzá: — Fáj? . . . Oh, engedj meg, te édes, te drága! S lassan óvatosan, csókolni kezdte a puha illatos kart, ott, ahol előbb megszorította. — Mégis fáj? ... Oh, miért beszélsz velem, olyan kegyetlenül?! ... A te szavaid százszor jobban fájnak! . . . Magához vonta, az ajkát kereste, de az asszony, mint a ki már tudja, hogy az ellenség ártalmatlanná van téve, hidegen eltolta magától. — Maga az oka mindennek! . . . Tudja, hogy mire van szükségem. Ha nem adhatja, nem tehetek róla! Fáradtan, unottan, vállat vonva ment a pamlag- hoz, ásítva nyújtózkodott el rajta, hátravetette a fejét, lehunyta a szempilláit, mintha nem törődnék már semmivel. Salgó Miklós mámorosán nézte. Csend volt. Az égő lámpa fénye megtörve hatolt át a halvány vörös üvegen s félhomályba borította a kis sa- lont, melynek minden tárgya mámort látszott lehelni. Ah, igen, mámort legeltek az apró, puha, bársonyszékek, a buja függönyök, a csillogó tükrök, a falakat boritó festmények s ott az az asszony, kjnek testéhez odatapadt a selyem pongyola s a ki félig nyitott piros ajakkal, látszólag lehunyt szemekkel feküdt ott a pamlagon. Nem mozdult, álmodozni látszott, de a lehunyt szempillák alól jól látta Salgó Miklós mámoros, szerelemért sóvárgó szemeit. Nézte, mint a lriuz s ezalatt az járt az eszébe, hogy miként szabadulhatna szép szerrel tőle. Úgy, hogy r.e kelljen télni, úgy, hogy ő is, meg az a másik is megmaradjon s ne veszítse el egyiket sem. Amit az egyik nem adhat, hadd adja a másik. Egyik a szerelmet, másik a jólétet, kényelmet. Most eljárt a szája. Ezzel az emberrel nem lehet tréfálni, csínján kell vele bánni. Veszedelmes szenvedélyes ember. Azt mondta, megöli, ha megcsalja. No, hát nem csalja meg, elmond neki mindent. De okosan, csínján, hogy ne legyen baj belőle.' A bolond ! Azt hiszi, hogy turbékolásból is meg lehet élni! . . . Hiszen szereti, ő is szereti, de élvezni akarja az életet máskép is. Abból a nehány forintból, amit ö a színháznál keres s amit Miklós neki adhat, még a házbért is alig fizetheti ki. S annak a másiknak, annak a köszvényes, kiaszott vén milliomosnak tele az erszénye, a sok aranyának se helye, se száma. Eh, lesz esze Miklósnak, beszélni fog vele nyíltan, okosan, végre is, ha nem győzi szóval, majd segíti piros ajka, két gömbölyű karja. Csókkal, öleléssel majd észre téríti, megszelídíti. Hiszen a szerelmét, fi r.ó szivét úgyis csak neki adja, azt a másikat, azt a bolond vén embert csak megtűri, nehány jó szót dob neki s ezt a sok pénzéért ő meg is érdemli. És amint Sa'gó Miklós lázban égő arccal oda ment hozzá, már mosolyogva nyitotta fel a szemeit, nyaka körül fonta a karjait s oda »tapasztotta forró ajkát az ö ajkához, beszélni kezdett neki gyorsan, hízelegve, mámoros csókok közt s a szerelemittas ember hallgatott, nem tudott felelni, csak szívta az édes mérget, kábult agygyal, forró szívvel, gyönyörbe fuló kéjes szerelemmel. (Folyt, köv.) HÍREK. * Halálozások. Dr. Erdélyi Pálné Szül. barátosi Bibó Vilma életének legszebb korában Kolozsvárt elhunyt. Halála városunk több köztiszteletben álló előkelő családját bontotta gyászba. A megboldogultat március hó 30-án d. e. 10 órakor az ev. ref. szertartás szerint, a halottas' házból helyezték a város közönségének nagy részvéte mellett örök nyugalomra. A gyászszertartást Szilády Áron ev. ref. esperes végezte, aki megható szép beszédben búcsúztatta el övéitől a korán sírba szállt fiatal asszonyt. A család a következő gyászjelentést adta ki: „Isten nevében. Alulírottak mély fájdalommal jelentik, hogy dr. Erdélyi
