Kiskunhalasi Ujság, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-12-19 / 51. szám
2. KISKUNHALASI ÚJSÁG, sőt ellenkezőleg : szaporodik a kamat, nyakába szakad a pör, a fizetség, a nyomorúság. A renden kívül takarékosságra is kell szoktatni a népet. Erre ugyan nem kellene nevelni a népet, ha az önzésben, a fösvénységben állana a takarékosság; mert annyi bizonyos, hogy senki mohóbban nem kapna a pénz után és senki nehezebben nem adja ki, mint ő. Közcélokra éppen nem szeret áldozni. Ideálizmust nem igen találunk nála. Mindent abból a szempontból néz és Ítél meg van-e belőle anyagi haszon ? Erre vezethető vissza még a gyermekhiány is. Ez azonban ép oly beteges állapot, mint a tékozlás. E két szélsőség között van az arany közép ut: a józan takarékosság, melyre népünket szintén nevelnünk kell. Ha ezeket beolthatjuk a nép lelkületébe, akkor elősegítjük egyúttal a társadalmi osztályok között való békességet. A békesség az emberiségnek egyik legdrágább kincse. Mert: — a hol a béke, ott az áldás, a hol az áldás, ott az Isten és hol az Isten, ott szükség nincsen ! A békességben rejlik tehát a szociális kérdések kulcsa; úgy, hogy a ki megteremtené a társadalmi békességet az egyszersmind megoldaná és megszüntetné, az összes szociális kérdéseket is, melyeknek közös alapja az elégedetlénség. m tmcz a. Künn a külvárosban. Az asszony tompa arcára mintha az öröm sugara nyilait volna. Gyorsan, tán tartva attól, hogy ura visszaszivhatná szavát, letette a gyermeket, előszedett egy hordót vízzel. Azután kiszedett a szekrényből egy elsárgult lepedőt, és megfürösztötíé a gyermeket, kinek ez láthatólag kedvére volt. Pacs- koit a meleg vízben és mikor az asszony nehány perc múlva kiemelte, hangosan ujjongott és lábacskáival úgy lubickolt, hogy alig lehetett a karon tartani. Á férfi munkája fölé görnyedezve ölt és egy arcvonással se árulta el, hogy a történtekről tudomást vesz. Az ujjongás alkalmával azonban mégis egy röpke pillantást vetett a tűzhely melletti csoportra. Egy szó sem esett, a házasfelek éveken át tartó elkeseredésükben megtanulták érzelmeik elfojtását. A gyermek volt az egyedüli, a ki érzelmeinek kifejezést adott, sikongott és gagyogott szakadatlanul, mig az asszony ismét ágyba fektette és tejet adott neki; azután lassanként elhallgatott, kényelmesen kinyujtóz- kodott és behunyta szemeit álomra. Délután elment a szíjgyártó a rendőrségre, hogy bejelentse az esetet. A mikor hazajött, csak annyit mondott: — Itt maradhat, mig a rendőrség el fogja helyezni. Egyebet semmit. De az asszony megértette. Any- nyit meg is megtanult olvasni az ura arcáról, hogy tudta: a gyermek a férfi szivébe lopózott, s nem fogja kitenni az utcára. A gyermek maradt tehát. Csak egy héttel később jött egy rendőr, a ki különféle kérdéseket intézett a házaspárhoz, s' miután terjedelmes jegyzőkönyvet vett föl, ismét távozott. Nehány héttel később azután meghívót kézbesítettek Nyers János szíjgyártó mesternek, melylyel a gyámhatóság felszólítja, hogy bizonyos napon, meghatározott órában jelentkezzék, ellenkező esetben az ő költségére újabb határnapot kellene kitűzni. — Ez a köszönet! — káromkodott a szíjgyártó Előbb idejét futkosásokkal kell feláldoznia ezért . . . ! A gyermekre mutatott és bosszúsan zsebre vágta a meghívót. De a határnapon pontosan megjelent és el is vállalta, hogy gyámja lesz, — az ismeretlen, körülbelül egy esztendős, általa, a gyám által talált és származása kipuhatolásáig, a gyám nevével nevezendő gyermeknek, — bárha ehhez bosszús arcot vágott. S már most a gyermek mindenkorra nála maradt. Semmiféle hatóság nem kérdezősködött felőle és senkisem jött, hogy elvigye. Játszadozott, mászkált a szobában és vígan volt, mintha itt látta volna először a napvilágot. A házaspárra látszólag semmi befolyást hem gyakorolt az apróság. A férfi komor elzárkózott maradt, a milyen előbb volt, az asszony szótlanul végezte napi teendőit. De mégis feltűnt, hogy a szíjgyártó nem káromkodott már oly istentelenül és nem szidta össze a feleségét ha egyáltalán beszélt vele. S nem kevésbbé feltűnt, hogy ö, a kinek senkivel szemben nem volt nyájas pillantása s az éi^ő szívnek semmi jelét nem adta, most órahosszat hallgathatta a gyermek fecsegését, s sohase lett türelmetlen, ha munkájához férkőzött, vagy kereszíül-ka- sul hányta szerszámait, sőt, néha, ha senkisem volt a szobában, ölébe vette és engedte, hogy cibálja a szakállát; a mit tudniillik a fiú szívesen tett. Hogy emellett az asszonnyal a gyermekre vonatkozó dolgokat kellett megbeszélni, elkertilhetlen volt, de nagyobb baj ebből nem támadt, mert az asszony már nem volt oly boszús és szófukar, mint annakelőtte, hanem vidámnak mutatkozott és szívélyesen beszélgeti. Amikor Nyers János, az ifjabbik, születésének negyedik évfordulóját ünnepelte — azaz amikor meglelése napját harmadszor megülték és a gyermek. meg gyámszülei a nagy, bőrből készült hintaló mellett állottak, a melyet Nyers János, az idősebb maga készített a fiit részére, ekkor a férfi alig fojthatta el érzelmeit. S amikor a házaspár felvette vasárnapi ruháját és sétálni mentek a kis Jancsival, szinte kételkedhettek az emberek, ugyanazok-e, vagy kicserélték-e a házasfeleket. De amint ki akartak lépni az ajtón, ismét meghívót kézbesítettek a szíjgyártónak. A meghívón meghagyták neki, hogy a gyermekkel együtt jelenjék meg. Meg is jelent vele az elöljáróságnál, hol tudtára adták, hogy a gyermek anyja jelentkezett, igazolta magát és visszaköveteli fiát. Beleegyezik-e ? — Nem én soha ! — kiáltott fel a szíjgyártó — Nem és soha uram ! A gyermek az enyém, s mielőtt elválnék tőle, eh ... ! — Csak nyugodjék meg! — szakitá félbe mosolyogva az elöljáró. — Gondoltam, hogy nem válik meg a gyermektől ; tudakozódtunk és tudomásomra jutott, hogy szereti a gyermeket és jól bánik ve'e. — Elöljáró ur! — vágott közbe a szíjgyártó, í— Ne ve<.y_* el Ulem a gyermeket ! Életemnek egye- I dűli örönjet. A gyermek nélkül nem akarok élni!
