Kiskunhalasi Ujság, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-10-29 / 44. szám
KISKUNHALASI ÚJSÁG, 2. T fl R C Z fl. m Akáczlombos háznak . . . Akáczlombos háznak Szép szelíd virága Hozzád repül lelkem Érted égve, vágyva. Reggel, délben, estve Folyton és szüntelen Kedves bájos lényed Mindig felidézem. Különösen estve Ha már nincsen élet, Édes álmodásban Együtt vagyok véled. Simogatom szépen Barna hajad selymét, Mint az édes anya Egyetlen gyermekét. Elmerülök aztán Szép szemed tükrébe, Mint a bágyadt holdfény Az éj setétjébe. . . . Végre nagysokára Elfog édes álom Angyalokkal járva Látlak boldogságom. A jegyzőék. (Folytatás.) Sokszor éjfélig olvasta azt a drága könyvet, pedig már majdnem kívülről tudta az egészet. Talán már nem is olvasta, hanem csak a kezébe tartva álmodozott. A gyertya erősen füstölgőit mellette, hosszú, parazsas béllel égett és le nem koppantottá. Úgy történt bizony, hogy csak a lelke volt fiatal és erős de nem a teste. Elaludt a szegény öreg. Gyönyörűség leire lett, a miről álmodott, mert még akkor is mosolygott, mikor a piros könyv lobbot vetett a kezében. Ekkor már csupa láng volt az egész szobácska. Égett a párnája, lángollak a függönyök, füstölt, pattogott a vén almárium. Éppen csak annyi ideje marad, hogy mezítelen fusson ki az udvarra. Úgy menekült utána a többi háznépe is. Virradóra csak kormos gerendák, piszkosra locsolt falak me- redeztek feléjök. Oda veszett minden, még egy kabátja sem maradt. Az Isten őrizte, hogy az irodára is át nem csapott a tűz . . . Rettenetesen rájok sulyosodott az Úristen keze. Csoda, hogy kibírták erős lélekkel, megingathatatlan, erős hittel. Csabi Máté sokáig mozdulatlan állott ott. Meredten bámult bele a pusztulásba. Felesége, eladó leánya, meg a két apró csemetéje sírtak, ríttak, zokogtak mellette. Az ő hangos sírásuk ébresztette fel megint az iszonyú valóságra. Megrázkódott, a mint végigtekintett rajtuk, aztán letörölte könnyeiket s az égre emelvén tekintetét, egyet fohászkodott. — Megyek a fiamhoz, — szólt azután — a jó Isten, meg ő majd megsegítenek. Azzal bement az irodájába. Százszor is bedugta a kulcsot a nagy vasláda zárjába, meg kihúzta belőle. Nem tudta kinyitni, nem engedte a lelke. Negyven év alatt soha nem nyúlt bele egy krajcárért a saját szükségletére. Közpénzt adót őrzött benne. Hanem hát akkor hogyan menjen segítségért a fiához ? Se ruhája, se utravaló költsége. A faluban sincs senki, a ki megsegítené. Földhöz ragadt nyomorúságos nép az ő népe. De hát bün-e az, amit tenni készül? Csak kölcsön veszi a másét, csak néhány forintocskát vesz ki; visszateszi helyére, ha megjön a fiától. Hanem azért még a Iába is reszketett, mikor a busz forintot kivette. Tizet ruhára, tizet útiköltségre. Egyik szomszédjának éppen ügyes-bajos dolga került a szomszéd városkában, azt kérte meg, hogy vegyen egy öltözet ruhát a számára. Hej, hitta volna már vissza, nagyon hamar megbánta a cselekedetét, de már késő volt Este meghozta a szomszéd a ruhát. Most már útra kellett kelni, ha akart, ha nem, szörnyen égette a testét az uj kabát. Egész éjjel nem tudta lehunyni a szemét. Alig várta a reggelt, hogy elindulhasson a fiához, a ki majd megváltja lelkét a kínos mardosástól. Egy másik jó szomszédja, a hol megháltak, éppen kivezet.e lovait az istállóból, hogy befogjon, mikor lélekszakadva jön a kisbiró a jegyzőért: — Siessen haza téns uram, siessen. Itt van a főbíró ur. A vén nótárius úgy tántorgott be az irodába, mint a részeg. Nem értett egy szót sem mindabból, a mit hozzá beszéltek. Szó nélkül adta át a vasláda kulcsát s azután leborult az Íróasztalára s zokogott keservesen. Az egyszerű parasztbiró és az esküdtek, együtt zokogtak vele, mikor a főszolgabíró bevégezvén a hivatalvizsgálatot, ridegen kimondta a rettenetes ítéletet. — Csabi Máté községi jegyző hivatalától ezennel felfüggesztetik s ellene az elsikkasztott húsz forint miatt a fegyelmi vizsgálat, esetleg a bűnvádi eljárás megindittaíik. Hogy kértek, könyörögtek érette azok az egyszerű, durvukezii emberek! Nem használt semmit. Az öreg jegyző kezeit tördelte, haját tépte kétségbeesésében. (Vége köveik.)
