Kiskunhalasi Ujság, 1904 (1. évfolyam, 1-26. szám)
1904-07-17 / 3. szám
2. KISKUNHALASI ÚJSÁG. H I R E K. * Esküvő. Wágner Adolf szegedi állami gymn. tanár tegnap tartotta egybekelését Budapesten Bikády Erzsébet úrnővel. * Babó Mihály dr. városunk országgyűlési képviselője a képviselőház folyó hó 5-iki ülésén a függetlenségi párt zajos helyeslése közben a költségvetési javaslat ellen beszédet mondott. * Köszönetnyilvánítás. A kiskunhalasi iparos ifjúsági egylet azon alkalomból, hogy a Homokkő téglagyár részv. társ. az egylet céljaira 630 drb téglát ajándékozott ezen utón is leghalásabb köszönetét nyilvánítja. * Közvilágítás. Régen volt az, midőn a szegedi ember azt kérdezte, hogy minek ég esténként az utcán az a sok lámpa? — s aztán meg hozzátette, hogy a tisztességes embernek esténként otthon a helye, aki pedig kimegy mégis, vigyen lámpát magával. Bizony régen volt ez. Azóta alkonyodik a petróleum mécsesnek. Az emberek éjjel is úgy akarnak látni az utcán, mint nappal. Mi ebben a dologban előre vagyunk — sőt nekünk már a villany is kévés. . . . Ellenben Félegyházán, mint az ország sok más városában csak most tervezik a modern világítás bevezetését. Félegyházán a villany és acytelin versenyeznek az elsőbbségért s hogy melyik lesz a győztes, az még ezután lesz eldöntve. Sok világosságot a — választáshoz! * A meleg. Csúnya téli időben belép a kalocsai magyar az adóhivatalba, ahol ép akkor olyan vörös volt a kályha, mint a parázs, meg a levegő is cudar hőséggel vök tele. A magyar elóbö izge.t-moz- gott; — rosszul esett neki a meleg, aztán meg úgy gondolta, annak a fának és szénnek az árához alighanem o is hozzájárult, — végre az adófizetők keserű gunyjával bökte ki: „Talán a pokoi. oz szoktatják magukat az urak, vagy tán műkedvelő ördögödnek csaptak fel . . .“ Mi is midőn a föld ég a talpunk alatt s azon csodálkozunk, hogy a madarak nem sülve 1 JtiskDnlialjm Újság“ eredeti Űrt aj a. A porszem. Irta: Pax. (Folytatás.) A nagyságos igazgató csúnya magas személyiség volt. Aki két araszttal mindenkinek keresztül nézett a fején. Elnöke a helyi adókivető-bizottságnak. Nagy tőkepénzes, aki már száz meg száz szegény emoert tett tőnkre. Merész vállalkozó, aki belekap mindenbe. Árul fát, szenet, meszet, ahogy jön. Ha valaki, valamelyik szegény hörcsök — bizalmas körökben igy hívta a szegény kiskereskedőt — üzletet nyitott, ó rögtön leszállította a portékája árát. A város határában ott áll egy elhagyatott gyár. Egy évvel ezelőtt még száz meg száz szegény ember kereste ott kenyerét. Aztán jó bért adott. Olyat, amiből tellik nemcsak vöröshagymára, meg száraz kenyérre, hanem másra is. Amiből félre lehet tenni a télire. Lehet venni egy-két malacot. Az asszonynak, a gyerekeknek egyet-mást. De hát ma már vége. A nagyságos megbuktatta ezt gyárat. Most aztán a száz meg száz szegény ember gyatra bérért ott dolgozik verejtékkel a nagyságosnál. Meg a szőllejét munkálja. Mert ez is van a nagyságosnak, félhatár az övé. Neki még a fagy sem árthat, mint más embernek. A szőllejében kukoricakóró, nád, meg ami más van felhalmozva s ha a természet ő röpködnek a levegőben, fölteszszük a kérdést: „Vájjon nem-e a pokolhoz szoktat bennünket a Teremtő?! Fürdőink. A mai ideges világban legtöbb embernek vízre és pedig hidegvízre van szüksége, hogy az idegeit némileg megreperálhassa. Aki teheti az elmegy a Tátrába, Balatonfiiredre, Karlsbadba, vagy valamely más „bad“-ba; hanem a szegény ember az . ül idehaza s örül, ha legalább jó vizet — ihatik. A halasiaknak — hál’ Istennek — van fürdőjük kettő is. Az egyik a Natkay szigeten levő szabadfürdő, a másik meg a Sóstó-fürdő. Az előbbit folyó hó 12-én a város főorvosa s a rendőrkapitány megvizsgálván, azt találták, hogy a fürdő vize tiszta és egészségi tekintetekből nem kifogásolható. Hát csak közelebb lenne! De ugyancsak hátránya a másik fürdőnek is a távolság. Kocsin ki, kocsin be, ez drága mulatság. Gyalog ki s gyalog be — ez pedig kellemetlen. Ám ezen a bajon könnyen segíthetne a Sóstó-fürdő tulajdonosa. S bizonyára nem is látná kárát, ha omnibus járatot rendezne, hogy a vendégek mérsékelt dij mellett juthassanak a fürdőbe s onnét vissza. Aztán a szegény emberek bizonyára megköszönnék ezt az újítást, mert hát a mai világban többé-kevésbé mindenkinek vannak rossz idegei. * Az öntöző kocsik. A sváb sógor — öntöző- kocsiról lévén szó — ekkép beszelt valamelyik dunamelléki város közgyűlésén. „Ha az uraknak szükségük van arra, hogy az utcákon akkor is sár legyen, mikor nincsen — hát csináljanak. Mi nem bánjuk. De mi nem adunk erre a célra egy vasat sein“. S nem is adtak. Ott folyik a Duna az orruk előtt, niég sem öntözik az utcáikat Es>.e mikor a gulya iiazatér a legelőről van is aztán mit nyelni. De a sváb inkább nyel, inkább beleződiil a nyavalyába, semhogy fizessen. Aztán meg az esze is negyven éves korában jön meg. — Nálunk persze másképén áll a dolog. Utcáinkon már járnak a nagy gyomra öntöző kocsik, hogy az annyi és annyi betegséget magában hordó port, melyet különben be kellene lélegzenünk, apró vizcseppekkel lekössék, elpusztítsák. De mint minden kezde.nél, úgy itt is előkerült a baj, ecu^'a! a vízhiány. méltóságának kedve volna két fok melegre lehűlni, akkor az emberek meggyújtják ezeket s jöhet a hideg. Hiába jön. A nagyságos oda se neki. Van is mit szüretelnie. Egy ízben szüretkor kényszeríteni akarta munkásait, hogy szájkosarat tegyenek föl. Természetesen nem akadt olyan ostoba, aki ilyen kosarai fölvegyen. Ilyen úr a nagyságos Igazgató! Hozzá igazodnak a többiek, mind szemenszedett jó urak. Szine-java a semmittévő nációknak. Egy-két tekimetes úrnak a fia, egy pár alazsonyba jutott nagyságosnak a gőgös leánya, még a hivatalszolga is rokon valahonnét. Csupa rokonság. Csupa sógorság. Csupa gőg. Az Isten tudja, hogy került közibéjiik az a szerencsétlen flótás. Ki vitte oda, hogy is volt, én biz, nem tudóin. Elég az hozzá, hogy ott volt. Olyanképen volt ott, mint a szobában a pókháló. Mindig leakarták söpörni. De hát mikor összefogdossa a legyeket. Hagyták csak békében. És a szerencsétlen, ha hol megfordult, kis emberek, hivatalnokok, iparosok között, mikor például a telekkönybe döcögött fel ingadozó lábaival, nem győzte dicsérni az ő jó' urát. És azok csak hallgatták: szegény nem mondhatott rosszat a nagyságosra. Ő árulta a fát és szenet. Hátha meggondolja egyszer és pénzért sem ad, mi lesz akkor. Még gondolni sem volt jó ilyenre. Alázatosság! — Birkatürelem! — ez a kötelessége a szegénynek. Nagy, nagy merészség kellett
