Kiskunhalasi Ujság, 1904 (1. évfolyam, 1-26. szám)
1904-11-06 / 19. szám
2. KISKUNHALASI ÚJSÁG. Emlékezzünk régiekről. — Id. Gál Lajos előadása. — Ha az úttörőnek — mint Arany mondja — bukni is érdem, mennyivel inkább dicsérhető az olyan úttörő, a ki nemcsak, hogy el nem bukik, hanem még teljes elismerésben is részesül azok részéről, a kik meghallgatják, a kik felismerik kezdeményezésének jelentőségét és a kik vállalkoznak arra, hogy eszméit terjeszteni fogják. Ilyen úttörő a szó szoros értelmében idősebb Gál Lajos, Halas városának egy tiszteletben megőszült honoratiora, Jól esik a szívnek, a magyar ember szivének, hogy ime: a modern kor szecessziójának, gyárkéményeinek és dermesztő realizmusának közepette akad egy ember, a ki megundorodik a léha újdonságoktól és szent célul tűzi ki maga elé, hogy környezetét, földiéit, de főképen a modern aranyifjuságot megtanítja arra : milyenek voltak a mi őseink, a kik nem ismerték a sinust, a cosinust, mégkevésbbé Pythagoras tételeit, de legkevésbbé a centrifugalitás törvényét: és' mégis fenn tudták tartani ezt a szép hazát, ha mindjárt vérük hullásával is, esztendőkig, évtizedekig, évszázadokig ... Gál Lajos, hogy célját elérje, október hó har- í mincadikán sorozatos előadásokba kezdett; előadásának folyamán sorra akarja venni az ösmagyarok hazáját, szokásait és vallását. Első előadásának, a mely elég szép számú, de- annál lelkesebb közönség jelenlétében folyt le vasárnap a közgyűlési díszteremben, rövid tartalma a következő : A magyar nemzet, ha nem is rokonságban, de összeköttetésben volt ősidőkben a perzsákkal. Erre mutat az a körülmény, hogy egy alexandriai festőnőtől származó pompéji, de az ásatások után a nápolyi Bourbon-rnuzeumba került freskón, a mely az issusi csatát ábrázolja, a perzsa főember, a ki Dáriusnak ruhát nyújt a meneküléshez, magyar díszruhába van öl.ózve, a mi lehetetlenség lett volna, hogyha a perzsák nem ismerték volna az ősmagyarok szokásait, viseletét. Erre mutat az a jelenség, iiogya Dárius kincséről, szóló szállóigék csak a magyar nyelvben használatosak. Ezt bizonyítja az a dolog, hogy a Curtius Rufustól leirt perzsa királyi menetben a király a ko-! rónát helyettesitő „fascia praeligata“-t, „előrekötött szallagot“ visel, a mi azonos a magyar lányok „pár-j tá“-jával. Erről tanúskodik az a harcászati megegye-' zés, hogy a perzsa „hallhatatlanok“ seregének száma megegyezik az ösmagyarok egy csapatjának számával, a tízezerrel. Curtius Rufus nyomán leírja Gál Lajos Dárius király kiséreiét, az eunuchokat, a hallhatatlanokat, az ágyasokat, a különféle csapatokat és megemlíti, hogy a király kocsiján egy szárnyait röpülésre kiterjesztő aranysas díszelgett. Gál Lajos szerint ez az aranysas nem más, mint a szakállas keselyű, gypaätus barbarus, a mi pedig azonos az ősmagyarok mitikus turulmadarával. Az előadó most az etimológia terére lépett, bebizonyította, hogy nem áll a szónyomozóknak az a feltevése, hogy a „turul“ szó egy a „karvaly“, ősmagyar nyelven „karul“ szóval, hanem egészen más1 eredetű. Előadásának most következő legszebb, legeredetibb részében világosan bebizonyítja, hogy a „turul“ szó eredetét egy szumir szótárban találjuk, a mely a legrégibb szótár az egész világon és melyet Ninive romjai között találtak angol tudósok. Itt van elmondva, hogy túr == madár, ul = csillag és igy a szumir nyelv azon sajátságának érleimében, hogy a jelző a jelzett szó után következik, „turul“ annyit jelent mint „csillagmadár“, a mi egészen helyes dolog, ha elgondoljuk, hogy az „agár“ német neve „Windhund“, azaz szélkutya. Evvel fejezte be magvas elmélkedését Gál Lajos, kinek előadását Vörös Jenő és Györék József gimnáziumi tanulók szavalata követte. „In magnis et voluisse sat’ est“, mondja a latin költő: mi erre azt felelhetjük, hogy Gál Lajos nemcsak akart, hanem el is érte célját, a mi Isten és emberek előtt a legszebb eredmény. && T fl R C Z fl. Sfo A tűzvész. — A „Kiskunhalasi Újság“ eredeti tárcája. — Pattogva, zúgva törte szét bilincsét, Rombolva, törve pusztított vadul. Kiöntve régi, elfojtott haragját A gyáva rongy, a szolga lett az úr! Óriási zajjal ömlik szerteszéilyel, Betöltve minden legkisebb helyet: Ki tegnap szolga, meglapulva gyáván, Az ma tyrannus mindenek feleid Talán pokol mélyéről jött a földre, Úgy lángol, őrjöng, úgy fut, úgy rohan, Mint múlt időknek zugó Phleget^nja, Az alvilági rémes tüzfolyam. S az úr, az ember, két térdére hullva Végső foliászszal hajtja meg fejét: Mert ember itten többé nem segíthet, Csak Istentől jöhet a menedék! .... Kitöltve végre romboló boszúját, A tűz ismét a szolgaiakba tér, Honnan pihegve bámul szerteszéilyel, ' Meddig szemének lángsugára ér. Kitöltve végre romboló boszúját, A vad tyrannus újra meglapúl, Hogy holnap újra ö legyen a szolga, És aztán újra ö legyen az úr! ... . * Ragyogón csillogott már a nap súgóra, Hogy először mentem az elpusztult házba. Emberkéz do'gai össze-vissza dobva, Hern lehet találni sértetlen dologra. Ide-oda jártam a leégett házban, Mindenütt romhalmazt, zsarátnokot láttam. Minden egyes kicsiny, elhagyott szegletbe Füstölögő tárgyak tömkelegé vetve. Eszméletlen félig id’ — s oda bolyongtam: Egy romhalmaz itten, egy romhalmaz ottan! .... 5 ime, a borzalmas, szörnyű pusztulásba, Hová csillogva tűz a hév nap sugára, — Milyet dobbant szivem gyászos kebelemben! — Egy magasztos tárgyra, egy csodára leltem, S ráismertem félve az Isten kezére: A hamu közt szépen ott feküdött épen Az Úr Jézus képe! . . . Nyíri Imié.
