Kiskun-Halas Helyi Értesítője, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1903-01-29 / 4. szám
1903. Kiskun-Halas helyi értesítője. január 29. Korda Antal Tóth K. Erzsébettel. Abonyi Imre Dudás Juliannával. Báli János Csapó Juliannával. Nyerges András Biró Lapu Matildal. Hadházi László Poloznyik Kripan Juliánnával. Sütő Imre Dömötör Zsófiával. A koldúsnő gyilkosa. — Főtárgyaiig — Özvegy idősb Rébék Imrénónek 1902. szeptember 30-ikán történt gálád meggyilkoltatásáról lapunk múlt évi október 1-én és 8-án megjelent számaiban részletes tudósításokat közöltünk. Megírtuk, hogy a rendőrség csakhamar kinyomozta a tettest BertaZsuzsánna személyében, ki az áldozattal egy házban a háztulajdonos id. Borbás Sándor fiával vadházasságban élt. Ebben az ügyben múlt kedden volt a kalocsai kir. törvényszéknél az esküdtszóki főtárgyalás. A tárgyalást Bohuniczky Ödön elnök vezette, szavazóbirák voltak: Jámbory Lajos és Jánosi M. Mihály. Esküdtek: Muraközy Béla, Hang Ferencz, Hauer Béla, Bán G. István, Steinberger Hermán. Gatter Mihály, Modor Kálmán, Frankenberger Ferencz, Arnold Alajos, Horváth Károly, Gauser János és Janek Mátyás. A vádat Dr. Kenedy Imre kir. ügyész képviselte, a vádlottat Dr. Weisz Simon ügyvéd védelmezte. Berta Zsuzsánna vádlott kihallgatása során előadta, hogy özvegy Bóbék Imrénó, ki az ő emberének nagynénje volt, őt folytonosan bántotta és keserítette, s a mikor ezért ő elakarta volna az öreg asszonyt a háztól távolítani, a háztulajdonos öreg Borbás Sándor, a megölt koldusasszonynak fivére, kijelentette, hogy testvérét nem ereszti, inkább neki (vádlottnak) kell a házból kimennie. Ez őt végkép elkeserítette s eltökélte, hogy elpusztítja az öregasszonyt. Elmondta eztán az elnök kérdéseire, hogy az áldozatot behívta magához, ott négyszer fejbe ütötte a balta fokával, kétszer nyakába vágott az élével, azután pedig a halálra sebzett, de még élő Bébéknét talicskára tette, ehhez erős kötéllel a nyakánál fogra odakötötte, minek következtében megfulladt. Ezután kitolta a postákért előtti térre és hogy a gyanút másra hárítsa, a holttest mellé tette koldus-kosarát és egy pálinkás üveget. Mikor leütötte áldozatát, ennek szoknyájából 26 kor. 76 fillért kivett. A rendőrség a hulla megtalálásakor — miután a helyszínén dulakodás nyomát nem találta — a vércseppek után indulva a házig jutott, a hol a vádlott épen a vérnyomok felmosásával foglalkozott. Néhány lényegtelen tanúvallomás után a kérdések föltevése következett. A kir. ügyész gyilkosságra és rablásra irányozta kérdéseit, a védő szándékos emberölésre és lopás vétségére. Az előbbi vád- beszédjében mindkét cselekményre nézve az előre megfontolt szándék fenforgását vitatta. Dr. Weisz Simon védő czáfolni iparkodott az előre megfontolt szándékot, mert vádlottnak a keseritések által feldúlt lelki állapota a nyugodt megfontolás lehetőségét kizárja, igv csak szándékos emberölésről lehet szó; és minthogy a pénz eltulajdonításának szándéka nem előzte meg a személyelleni erőszakot, rablás sem állapítható meg, hanem csak lopás. Az esküdték ezután Berta Zsu- zsánnát gyilkosságban és lopás vétségében mondották ki bűnösnek. A kir. ügyész szigorú és példás büntetést kórt. Dr. Weisz védő enyhítő körülményekül kérte figyelembe venni a vádlott rovatlan előéletét, töredelmes beismerését, az öregasszonynak irányában tanúsított sértő, elkeserítő magaviseletét és a fövő feletti kétségbeesését, mikor őt (éppen az elhunyt miatt) kenyér- keresőjétől való elkülönítéssel s a házból való kizárással fenyegették. A kir. törvényszék a védő által felhozott enyhítő körülmények figyelembevételével a 92. §. alkalmazása mellett vádlottat 15 évi és 3 hónapi fegyházra Ítélte. A vádlott megnyugodott, de a kir. ügyész a 92. §. alkalmazása miatt semmiségi panaszt jelentett be. Szerkesztői üzenet. Rendező. Köszönjük a szives figyelmet, de a mulatságukra felajánlott tiszteletjegyet nem fogadjuk el, ilyenre nem tartunk igényt. — Szives kérdésére pedig — bár ez a szerkesztőségnek intim házi ügye — nyíltan felelünk, hogy a tanitók báljára nem kaptunk tiszteletjegyet, sőt bevalljuk élhetetlenségünket, eszünk ágába sem jutott ilyet kívánni, s ettől tenni függővé az ilyen (plane jótékonyezélu) mulatságról való megemlékezésünket. — A mint láthatta, azért a mi lapunk közölt róla legelőbb tudósítást a nélkül, hogy ehhez egyéb adatot kapott volna a rendezőktől, mint a felülfizetők s jelenvolt hölgyek névsorát. (Hogy az ilyen adatok beszolgáltatását a lap elvárja, az természetes.) — Egyébként mi úgy fogjuk fel a dolgot, hogy ha ilyen kis városban szélesebb köröket érdeklő akármi történik nyilvánosan, erről a lapnak megemlékezni egyszerűen az előfizetők, az olvasók, a közönség iránt tartozó kötelessége, nem pedig szívesség annak a „nyilvános akárminek“ a szereplői vagy esinálói iránt; annyira nem, hogy olykor közli a lap a nyilvános akármit — az érdekeltek akarata ellen is. Hiszen az újságíró történetírója a Mának, kötelessége megrögziteui a följegyzésre érdemps dolgokat a város és társadalma életnyilvánulásaiból, s nem szabad ezek elől struezként homokba dugnia fejét, mert véletlenül nem néz ki valamiből a — gratis, vagy mert nem előfizető az érdekelt. Furcsa helyzetekbe is jutnánk ennek az elvnek szigorú megtartásával. Mir gondolhatna például felőlünk az olvasó, ha valamely széles köröket érdeklő mulatságról — tiszteletjegy elmaradása okán — hallgatnánk, és viszont a vendéglősről dicsériádát zengenénk olyan szörnyen közérdekű (!) dolog ötletéből ha pl. 20 ember összeül halat vacsorázni. Az olvasónak szokott logikája lenni. Nem tünné- nek-e fel képzeletében az ilyen tudósítás mögött — a potyajegynek halvány körvonalai ? Tessék csak ezen a nyomon tovább okoskodni. A mulatsághoz pedig a legszebb sikert kívánjuk. Práger Ferencz felelős szerkesztő és kiadó-tulajdonos. Ny iltt ér. (A szerk. nem felel az itt közlőitekért.) Figyelmeztetés. Tudomásomra jutott, hogy Papp Károly nevii volt szőllő munkásom, — a ki előlegezett bizalmamra a legnagyobb mértékben érdemetlenné vált — legutóbb a helybeli üzleteket azon — e czélra kieszelt mesével szerencsélteti, — hogy a hitelezett árukért az ellenem „biróilag megítélt nagyösszegű munkabér követeléséből fog fizetni.“ A ki tehát természetesnek tartja, „hogy az ügyvéd, a ki saját ügyfeleit megnyuzza, felfogadott munkásának bérét ki nem fizeti,“ s a fenti mesét elhiszi és arra hitelez, károsodását saját egyűgyűségének tulajdonítsa. Gyenizse Antal ügyvéd. Halas, 1903. Nyomatott Práger Ferenez könyvnyomdájában.
