Kiskun-Halas Helyi Értesítője, 1902 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1902-10-15 / 42. szám

1902.

Kiskun-Halas helyi értesítője.

október 15.

Meghaltak:

Sörös Pál 10 éves korban, özv. Eacsmán Imrénó Vörös T. Mária 65 éves, Szatmári G. István 42 éves, Pudik István 22 órás, Könyves László 13 hónapos, Albert M. János 93 éves, özv. Paprika Imrénó Gsényi Zsuzsánna 65 éves, Bangó Zsófia 8 napos, Fehér Rozália 2 hónapos, Nagy Tyukos Zsófia 2 hónapos, Sági Antal 20 hónapos, Tóth M. János 82 éves korban.

Házasságra kihirdettek:

Babenyecz István Czagán Veronával. Nyerges Imre majsai lakos Besenyi Juliánnával. Ancsa Molnár Demeter majsai lakos Farkas Viktóriával. Novák Ferencz Goczén Juliánnával. Kocsis Antal Sárvári 'Judithtal.

Csarnok.

A miniszter anyja.

— Kit tetszik keresni ? kérdem egy töpörödött fekete arczu asszonytól, ki hátra kötött sárga fejkendő- jóvel, széles, kurta karton szoknyájával a makiári asszonyokat juttatta eszembe. Háta mögött, majdnem ép olyan öltözetben egy fiatal menyecske tipegett, tapogott, félénken tekint- getve az egyes konyhaajtókra.

Közönséges parasztviseletben volt mind a kettő.

— Én ? jaj édes hugomasszony, vagy öcsómasszony, vagy azt se tudom, hogy tiszteljem, lány-e, vagy asszonyka volna, mármi bizony abban járunk, hogy a fiamat megtalálnék. Ez itt a menyem, Savanyó Sándornó. Mondjad no, igenis én Savanyó Sándornó vagyok. Azt keresnék édes angyalom, hogy a miniszter hol lakik ?

— Jaj nénémasszony, itt nem lakik miniszter. Itt jobbára mind szegónyforma ember lakik.

— De itt lakik — szólalt meg félénken a nem épen csúf parasztmenyecske.

Mind a kettőnek puttón volt a hátán, csúnyán felkötve.

— De itt lakik bizony.

— Hogy hívják ?

— Hogy hívják ? úgy mint az apját.

Gondoltam báró Eötvös lesz.

— Eötvös ? kórdém.

— Nem Eötvös, Papucska János.

— Olyan miniszter nincs.

— Hogyne volna ! Az ón tulajdon fiam, nem ettől a másodiktól, a ki a múlt télen halt meg, hanem az elsőtől, a ki ácsmesterember volt. Hm, nem voltam ám ón sem mindig ilyen paraszt sorban. De bizony az ón fiam, a Papucska Máté fia, miniszter.

Azzal átadott egy czódulát.

Rajta ez volt írva :

Vajda-János utcza 12. szám, III. emelet 16. ajtó, Papucska János miniszteri hivatalnok.

— Ah — mondám, visszafojthatlan nevetéssel — ismerem, ép itt laknak mellettünk. Tessék addig besétálni hozzánk. Az öreg asszony készségesen elfogadta felhívásomat, s a menyével együtt, s a puttonyokkal — melyeket a világért le nem tettek volna a hátukról —- letelepedett a konyhában. Beljebb nem bírtam csalni. *

— Hoztunk — mondok nekik egy kis jó krumplit, egy kis paradicsomot, egy kis jó vajbabot, uborkát, zöld paprikát, de hoztunk egy kis jó fris ludzsirt is. Olyan ám, mint a vaj. Hát hoztunk még mást is, két újdonatúj ónekeskönyvet, egyiket a fiamnak, a másikat a menyemnek. Imádkozzanak, ügy áldja meg őket a szentséges Teremtő! Búcsúra jöttünk, de meg hogy az atyafiságot megösmerjük. Nagy falamba, úgy irá a fiam,. Hát adjon Isten nekik szerencsét. Én eleget nyomorogtam, inig őket felneveltem.

Nő létemre nein tudtam meg- áliani, hogy a nagy famíliáról, vagy a mint ő mondta : falamiáról egyet- mást el ne meséljek.

— Jól ismerem Fittleróket. Az ember gyári munkás az Oetl vasgyárában, az asszony meg varr, meg mos pénzért. Leánykorában Papucskáné is varrt másoknak.

— 0 nem — isten ments! éneklő a menyecske.

— Micsoda-a ? pattant föl az öreg asszony, hogy csak úgy zökkent a puttón a hátán — olyan nincs a patikádban. Olyan szamár az ón fiam, a miniszter csak nem lett volna, hogy egy himpli-humplí falamiábá házasodjék. Hát arra neveltem, azért járattam ki vele hat iskolát a barátoknál, hogy elvegyen egy varró lányt. Egyben elválasztanám tőle.

— Az ón sógornőm úgy irta, hogy Jánosnak ebben az életben a feje nem fájhat többé. Etele, itala ingyen, küldi a mama; házbére

ingyen, fizeti a papa; ruházata, színház, kirándulás, fürdő ingyen ; fizetjük mi.

— Ah, dehogy — mondám. Hiszen azoknak magoknak sincs. Minden maradókótelt — innen is inkább oda visznek az öregekhez.

— Akkor hát ez a Papucska valami más Papucska János légyen.

— Persze — erősité az öreg asszony a menye szavát. Az ón Jánosom mindig nagyra látott. Megálljon csak édes anyám, lesz ón belőlem még miniszter is. így mondogatta. Az is lett. Az ón fiam Papucska János, az igazi Papucska János.

— Az — toppantott a menyecske.

— Az ón menyem igazi nagy vérből való. —

— Abból, úgy van.

— Az én fiam nem ette meg az eszét. —

— Nem.

— Nem adta el magát egy liter borért. —

— De nem ám.

— Ah, tudom ón, a mi kántorunkat is, a Búzás Ferkét, nem tetszik ösmerni a Búzás Ferkét ugy-ó ? Nagy menykő ember, az én Jánosom csak egy marók, az apja is olyan volt, az én Jánosom papos fejű ember, követem alásan — kopasz, de ember a talpán — hát mondom Búzás Fprkót is étellel, itallal vették le a lábáról, egy czondra komisz náczió. ügy. A leány olyan szemtelen volt, hogy még el sem volt mátkásodva — már oda járt e Búzás kántorhoz, hogy az ágyát mijét igazgassa. Pfuj ! Az ón fiam egy ilyen czafatot kirúgott volna. Becsapták Búzást, be. Etették, itatták Morvayék, a koldus Morvayók — és végre is a boldogtalan beadta a derekát. De azón fiam. —

— Ohó — emelte föl a menyecske, kezeit.

— Nem volt olyan szódé, hogy egy kis ételért, italocskáért, simo- gatásért a szép plánumjait oda vesse. Örökké úri életről, hintóról, bársonyról álmodozott.

— Lehet néni, de hát ha a szerelem. —

— Mit? Inkább vissza viszem ezt a puttónt, vagy kiöntöm a Dunába.

(Vége kövotk.)

Práger Ferencz

felelős szerkesztő és kiadó-tulajdonos.

Halas, 1902. Nyomatott Práger Ferencz könyvnyomdájában.