Kiskun-Halas Helyi Értesítője, 1902 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1902-04-09 / 15. szám
1902. Kiskun-Halas helyi értesítője. április 9. Eugénia egresi lakossal. Német István Modok Máriával. Ternyák Móricz Faddi Juliánnával. EgybeJceltek: Borbás Imre Kasza Máriával. Orbán Balázs Paprika Máriával. Patai JózsefKaszilló Máriával. Bangó Lajos Vida Máriával. l)r. Ábrahám Ernő István zala-egerszegi lakos Pipis Idával. Kalmár István Nagy S. Zsófiával. Opóczki József Kis Viktóriával. Csarnok. Kis Ábel viszontagságos élete. — Irta : Thnry József. — (Folytatás.) En tehát özvegyen maradtam. Úgy éreztem magamat, mint a börtönéből kiszabadult rab ! Igyekeztem is aztán özvegyi állapotomnak előnyeit hasznomra és kényelmemre fordítani. Mikor pipázni akartam, beültem a szalonba, hol az egyik, hol a másik ablak elé s olyan élvezettel fújtam a sűrű bodor füstöt a fehér csipkefüggönyökre, hogy azok szinte lebegtek tőle. Oh, milyen jól esett ez e vihardult kebelnek ! S a mint kiszívtam egy pipával, lelkesedéssel szavaltam : Függönyre száll a pipa-füst, Jól teszi ; Tőle senki e jogát el Nem veszi. Kimondhatatlan élvezetet nyújtott az is, hogy kedvem szerint döntögettem ki a feketekávét, — de azért az abroszt nem adtam mosásba. Özvegységem első időszakában tapasztaltam magamon, hogy milyen erős a megszokás hatalma. Ugyanis feleségem életében — miért, miért nem? — nem mehettem el hazulról a nélkül, hogy ne jelentettem volna be neki, esetleg engedélyt ne kértem volna tőle ; ha pedig elkésve jöttem haza, akkor mentegetni szoktam magamat. Azt mondják : a hány ház, annyi szokás. Nálunk történetesen ilyen volt a szokás. En ehhez a regulához annyira hozzá voltam szokva, hogy féleségem halála után jó ideig, valahányszor elmentem hazulról, Zsuskának, a szakácsnénak jelentettem be távozásomat s eleinte még mentegetőztem is [előtte, ha későn jöttem haza vacsorára. Ettől az ón meggondolatlan eljárázomtól aztán Zsuska nem sokára vérszemet kapott, egészen elbizakodott s vettem észre, hogy kezd kifogni rajtam. A helyzetet elég találóan festi a következő, köztünk történt szóváltás. Egy ízben bosszankodva kiszólók neki a konyhába : — Zsuzsánna ! (mert szemben igy szólítottam) Már fél órája, hogy egy katona az ablak alatt őgyeleg. Mire ő szinte szemre hányólag kérdezi : — Már fél órája ? Es csak most mondja a tekintetes úr ? Nehány nap múlva a konyhában üldögélve találtam a káplár urat. Mikor eltávozott, igy figyelmeztettem ő kelmét: — Zsuzsi ! En restellem ám, hogy az a katona itt ül a konyhában ! — Óh milyen jó ember a tekintetes uram ! En bizony magamtól nem mertem behívni a szalonba. így félreérteni az embert! De nem oda Buda ! gondolám. Ez igy nem jó lesz ; itt föl kell lépni határozottan, mig nem késő. Miután több Ízben elmondogattarn a magam buzdítására és bátorítására : Ha férfi vagy, légy férfi, Ne hitvány gyönge hab! Haladéktalanul éreztetni kezdtem vele azt a szigorú erélyességet. mely évek hosszú során lappangott bennem, de melyet anyósom és feleségem életében nem tartottam czélszerűnek alkalmazásba venni. Meg is volt a kívánt sikere, igaz, hogy nem éppen rövid idő alatt s nem is a legnagyobb könnyűséggel. Én tehát végre is kifogtam Zsuskán, de a főispán meg én rajtam fogott ki. Olyan malheur is csak ón velem történhetik, hogy nem valami vétség, vagy' mulasztás, hanem éppen jószívűségem miatt vesztettem el hivatalomat. Hadd mondjam el az esetet, már csak annak igazolása végett is, hogy nem teljesen ártatlanul bünhödtem-e ? A főispáni látogatás alkalmával történt. Megyénk főispánja kiváló tehetségű, igen képzett és ritka szellemes .ember volt, — de külsejéről annyira nem lehetett semmi dicséretest mondani, hogy legtalálóbban úgy fejezhetem ki testi minóműsó- gót, ha azt mondom, hogy valódi torzképe volt a férfinak. Éppen fényes bált rendeztünk a nagy vendéglő összes termeiben s megjelent ő méltósága is a szokott kisóretóvel- együtt. Bejárta és megtekintette földiszitett termeinket. A mint az egyik teremben egy nagy tükör előtt haladt el, megállott, belenézett a tükörbe. Egy-kót perczig mindinkább komorodó arczal nézte magát, végre egy-egy könycsepp gördült szemeiből s hozzánk fordulva, a kik kíséretében voltunk, igy szolt nagy szomorúan : — Minő kegyetlen satirája a sorsnak, hogy a mig lelkileg kiváló tulajdonságokkal áldott meg. addig testileg ilyen csúffá tett! Hát nem méltán elkeseritheti-e az embert ez az igazságtalanság ? Lehet-e nálam szerencsétlenebb ember ? A többi urak, a kik hallották e kifakadást, udvariasságból elszontyolodtak egy kissé; de az ón jó szivemet annyira meghatották a főispán szavai, hogy egész komolyan és valóságosan sírni kezdtem. Szomorúságomban elvonultam egy fülkébe s ott csöndesen sirdogáltam. Eltelt fél óra, vagy talán több is, mikor a főispán a környezetével a fülke mellett haladt el s észre vette, hogy ón ott sirok. — Miért sir, mérnök úr, holott mindenki olyan jó kedvű az egész társaságban ? kérdő tőlem. — Móltóságos uram ! mondám ón zokogó hangon. Méltóságod csak egy pillanatra látta, hogy milyen rút ember és már is sirva fakadt; hát hogy ne simánk mi, a kik ezt mindig látjuk ! Mintha puskából lőtték volna ki, oly gyorsan eltűnt mellőlem ő méltósága s utána a többiek is részint haragra gyúlt arcczal, részint kárör- vendő mosolygással hagytak ott. En nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen fordulatot, csak nehány hót múlva — mikor a megyétől is. a várostól is elkezdtekszekirozni minden csekélységért és mindeyi igaz ok nélkül — jöttem arra a gondolatra, hogy talán nem egészen helyes és tapintatos volt a múltkori kiszolá- sorn. Erről aztán csakhamar meggyőződtem, mert fél esztendő múlva végképpen kitúrtak a hivatalomból. Én mélyebb és igazabb fájdalomérzettel sajnálkoztam a rútságán, mint ő maga ; s aztán ő kezdte el a sírást, én csak folytattam — s mégis bűnhődnöm kellett! Ilyen a világ ! Ha kinevetünk valakit, az is baj, ha megsiratunk, az is baj. (folytatása követk.) Práger Fercncz felelős szerkesztő és kiadó-tulajdonos. Halas, 1902. Nyomatott Práger Ferenez könyvnyomdájában.
