Kiskun-Halas Helyi Értesítője, 1902 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1902-03-26 / 13. szám
1902. Kiskun-Halas helyi értesítője. márczius 26. Erzsébet nevű leányuk. Oroczi Annának József nevű fia. Bánóczki István és Tóth Baranyi Etelnek Kálmán nevű fiuk. Meghaltak: Lehőcz Erzsébet 3 hónapos korban. Patai Pál 64 éves, Schneider Erzsébet 3 éves, özv. Csényi Antalnó Patai Zsuzsanna 67 éves, Cseri Lászlónó Balázs Mária 57 éves, Kolompár Mária S napos, Schneider János 16 hónapos, Kovács Eszter 9 hónapos, özv. Rébék Mihálynó Bordás Juliánná 56 éves, Krammer Kálmán 21 napos korban. Házasságra kihirdettek : Tallér Ábel Úri G. Erzsébettel. Elek Sándor majsai lakos Dolejsi Flórával. Babos András Csorba Juliannával. Opóczki Pál Orbán Juli- ánnával. Egybekeltek: Baki István Baracskai Rozáliával. Csarnok. Kis Ábel viszontagságos élete. — Irta : Thury József. — (Folytatás.) Viszontagságos életemnek harmadik korszakát attól a fontos eseménytől számítom, mikor szegény ipám halála után — a ki áldott jó ember volt, de kimondhatatlan sokat szenvedett — az anyósom hozzánk költözött. Erről a korszakról azonban legjobb nem beszélni. Nem szándékozom megörökíteni akkori fájó emlékeimet, csupán anyósomnak két kiváló lelki tulajdonságát hozom fel, még pedig azért, hogy elhárítsam magamról a gyanút, mintha ón is ellenséges indulattal viseltetném az anyósok irányában. Egyik tulajdonsága volt a rendkívüli leleményesség, másik a kitartó türelem. Valljuk meg őszintén, hogy mind a két tulajdonság igen szép isten-áldás valamely emberben, melyekkel nagy dolgokat lehet kezdeni és véghez vinni, ha kellő módon alkalmazzuk őket. Csak az az egy baj volt, hogy az ón anyósom nem találta el eme két szép jellemvonás érvényesítésének kellő módját, nem helyesen alkalmazta őket, félre értette azoknak magasztos rendeltetését az emberben. A leleményességét tudniillik arra a czélra használta lel. hogy minden istenadta nap újabb és újabb módot talált ki az ón bosszantásomra, szekirozásontra. Kitartó türelme pedig abban nyilatkozott, hogy ezt a folytonos bosszantást, szekirozást nem unta meg hosszú 15 esztendő alatt, mig csak a megváltás órája el nem közeledett. Egy szép reggel arra ébredtünk föl, hogy ő még alázik, még pedig immár úgy alszik, hogy nem lesznek többé álmai. Akármilyen hadi lábon álltunk is egymással egész életünkben, ne higyje senki, hogy halálán nem sírtam. Teljes őszinteséggel mondhatom, hogy egész életemben soha sem sírtam szívesebben. De minő csodálatos állapotba jutottam attól a naptól fogva, melyen anyósomat eltemettük ! Napokig, hetekig nem tudtam aludni. Az alvás kezdete, az elalvás nem sikerült sehogysem ; mert ha belefoghattam volna az alvásba, akkor talán már át tudtam volna aludni az egész éjszakát. Annyira törtem a fejemet, hogy már majdnem szétvetette a benne fölhalmozódott sokféle gondolat, hogy vájjon mi lehet az oka ennek az álmatlanságnak ? Mert hiszen sem testileg, sem lelkileg nem volt semmi bajom. Végre kisegített a véletlenség. Egy késő estén fölébredt a kisebbik fiam s elkezdett sírni. A dadája kezébe adta a kerepelni s a gyerek teljes erejéből hozzá fogott a kerepeléshez. Én pedig pár perez múlva mély álomba szende- rültem s csak késő reggel ébredtem föl. Ekkor lett világossá előttem, hogy : ime a nagy csöndessóg miatt nem bírtam elaludni. 15 esztendeig az anyósom pürölése mellett kellett aludnom s ezt annyira megszoktam, hogy a mint az megszűnt, álom sem jött szemeimre. Hogy tehát nyugodtan elhassam, megparancsoltam a cselédnek, hogy minden este mihelyt lefekszem, a másik szobában kezdjen el kerepelni. Mikor aztán már elaludtam, kikiáltottam neki, hogy : elég ! Anyósom után nem sokára elhalt a feleségem is. Halálának oka éppen olyan különös volt, mint ő maga egész életében. A „Jóka ördögét“ — mint tudva van — a mérge táplálta, őtet pedig ez ölte meg. A megboldogult ugyanis rendkívül szenvedélyes regényolvasó volt, főleg az újságokban közölt regényeket valósággal falta: egyszerre két három regényt olvasott s lázas türelmetlenséggel várta a folytatásokat. I En előttem örök rejtély marad, hogy hogyan lehet kedve valakinek a regényolvasáshoz olyan módon, mint a feleségemnek. Mert ez nem hogy gyönyörűséget okozott volna neki, hanem inkább folytonosan mérgelődött olvasás közben is, utána is. Mérgelődött a miatt, hogy minden közleményt éppen akkorhagynak félben, mikor a legérdekesebbje következik s ő neki erre várni kell holnapig, esetleg holnaputánig. De legesleg- jobban ette a méreg azért, hogy szerinte egyetlenegy regény sem végződik jól. A regény hőse nem azt a leányt veszi el, a kit ő szánt neki; a hősnő nem ahhoz megy férjhez, a kihez ő szerette volna; ha a grófnő nem olyan frizurát viselt, a melyik — az ő ízlése szerint — jobban megfelelne a termetének: ha a gazdatiszt leánya, mikor a bálban udvarolt neki a fiatal ispán, nem úgy viselkedett vele szemben s nem olyan válaszokat adottneki,mintaminőket ő óhajtott volna, és igy tovább. Végtelenül bosszantotta, hogy minden regényíró ott végzi el a történetet, hol az ember még sok mindent várna. Ö szerette volna tudni, hogy a regényben összekelt pár milyen életet élt, mi történt a gyermekekkel s az unokákkal? Mesébe való képtelenségnek tartanám, ha valaki nem röstelnó azt állítani hogy a föld kerekségén van még egy olyan asszony, a ki ilyenféle regényolvasó lenne, mint az ón feleségem volt! Ez a szüntelen mérgelőd és végre beteg-ágyba döntötte szegényt. Napról-napra rosszabbúl lett; mert akkor is hol egyik, hol másik regénynek hibás része miatt mérgelődött. Mikor észrevettem, hogy baja egészen komoly, ezt mondtam neki könyörgő hangon : — Édes lelkem ! Ne kínozd magadat azokkal az ostoba regényekkel. Légy nyugodt s majd ha felgyógyulsz, Írjál magad olyan regényt, a milyent te szeretsz s azt olvassad. Gyilkos szemeket vetett rám s csak ennyit mondott: — Oh te vén majom ! Azzal a fal felé fordult és meghalt. Ezek voltak utolsó szavai. S azóta valahányszor majmot látok, mindig eszembe jut a megboldogult. (folytatása követk.) Práger Fcrcncz felelős szerkesztő és kiadó-tulajdonos. Halas, 1902. Nyomatott Práger Ferenez könyvnyomdájában.
