Halas és Vidéke, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1901-06-15 / 24. szám
II. évfolyam. Halas. 1901. Junius 15. 24. szám TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. = MEGJELEN IvdlILTIDELT SZOMBATON. = ELŐFIZETÉSI Helyben egész éyre 5 kor. Félévre 2 kor. 50 fill. V'déken „ „ 6 „ B 3 „ — „ Felelős szerkesztő: Dr. HODOSSY GÉZA. Kiadó: KÉMERI SÁNDOR. Szerkesztőség és kiadóhivatal Ualas, Fő-utcza 1752. ETird-etési ó,r a : petit soronként 8 fillér. Többszöri hirdetéseknél megegyezés szeiint. ETyllttér: soronként 15 fillér. "41 A zárünnepély. Főiskolánk évi zárünnepélyei iránt minden évben nagyobb-nagyobb az érdeklődés. Ez évet bezáró junius 9-iki ünnepély vonzerőt gyakorolt azokra is, akik gyermekeik, hozzátartozóik részéről érdekelve nem voltak. A szép idő kedvezett is a szép ünnepélynek, a nagyszámú közönség élénk figyelemmel kisérte a műsor egyes számait. Az önképzőkör e tanévi működéséről szálló jelentést Varga Kálmán 8 ik o. tanuló olvasta fel, a záróbeszédet Lindenschmidt Mihály 8. o. tanuló, önképző- köri elnök mondotta. Ezen liiva:alos előterjesztések között mutatták be szavalataikat az ifjúság közül a vállalkozók, Sinkovits Lajos szavalta „Zizim“ czimü költeményt Zalártól, Budanovics Gerő „Keresem az Istent“ ez. Ábrányitól, Useuz Béla a „Tót tánezmester“ monológot, Glückstahl Mór a „Gyáva“ ez. költeményt Rudnyánszkitól, Kuzitska Gyula a „Krakéler“ ez, monologot. Mind annyian szép tudással és a darab szellemének átértésével és átérzésével szavaltak. A műsor keretében az ifjúsági énekés zenekar vette föl a versenyt szavaló kollegáikkal. Az énekkar dalárindulóját Ábrányinak egy remek müdalát „Nem hallom a fülemülét“ mely a nyomtatott műsorból kimaradt, továbbá szép magyar dalait, a zenekar „Virágcsata“ indulóját, régebbi és újabb magyar népdalait a közönség tüntetőleg meg is tapsolta, sőt megismételtette. Az elismerés természetesen Balogh László zenetanár urnák is szállott, mely tüntető figyelmet a tanár ur méltán ki is érdemelt. Kedves jelenet volt az, amikor a zenekar tagjai a jótékony nőegylettől 40 koiona jutalmat kaptak, ez összeget azonnal a zenekari eszközök és felszere.ésekre fordítani határozták, és zenetanáruknál letéteményezték. Derék és komolyan gondolkozó ifjakkoz méltó emez elhatározásuk úgy az adományozó uőegylet, mint a közönség részéről a iegnagyobb elismerésben részesült. Az ünnepély és a műsor kiegészítését képezte a tornajátékok és a rajz kiállítás megtekintése. A tornában a szabad gyakorlatokat tanáruk Routsek József ur vezeRe. A növendékek részéről a torna e neménél a legszigorúbb fegyelmet tapasztaltuk. A szergyakorlatoknál úgy az erő-mint az ügyességi mutatványok csakugyan meglepők voltak. Mondhatni kitünőbb- nél kitünőbb tornászaink vannak, s nem csoda ba ilyen kvalifikáció mellett a budapesti országos tornaversenyről annyi jutalmat boztak. A rajzkiállitás szintén meglepő volt. Valóban méltó az az elismerés, melyet Dékáni Árpád rajztanár ur szelleme és ügyesen vezető keze kiérdemelt. Száz és száz számra feküdt a bosszú asztalon a sok szép rajz, a kitüntetésben részesültek a nagy falitáblára voltak kifüggesztve. Szavalatokért a következő jutalomdijak osztattak ki: Budáaovics G. rő kapott egy 10 frankos aranyat, Glück- stahl Mór 10 koronát, Sinkovics Lajos 8 koronát, Cseuz Béla 6 koronát, Ru- zsicska Gyula 4 koronát. A Halas és Vidéke eredeti tárcája. A kölcsön. Legendás időkből való ez a történet. Azok közűi a szomorú, kaczagtató históriák közül való a melyek lépten nyomon történtek abban az időben. A szabadságharcz utolsó napjaiban a felvidéki faivak egyikében, a hol történetesen az én keresztapám lakott, egy ködös szeptemberi rcggeien kis orosz csapat tűnt fel tényiö’pikáivai a falubeliek nem kis rémületére. Az ijedelem azonban felesleges volt, az oroszok nem vétettek senkinek, de nem is igen tudtak volna, kiéhezve, elcsigázva vánszorogtak a poros kocsiuton. Bizonyosan véletlenül szakad tak el a csapattól, a melyhez tartoztak, közlegények voltak valamennyien. A mi házunk előtt, hogy, hogy nőm, megállapodtak s szóba- ereezkedtek keresztapámmal, aki kiment eléjük egész a kapuig. — Éhesek vagyunk, batyuka — szólalt meg az egyik a sorból — adhatnál valamit enui. Hm, hm, mormogott rá a keresztapám az ő rendes szokása szerint. — Járni is aiig bírunk — tóditották a többiek, könyörülj batjuska, hiszen mi nem vagyunk az oka hogy bántunk titeket. — Nem nem, tudom — düncyögött az öreg aki egész jól beszélt a nyelvükön, de mégis csak ellenség vagytok. — Akkor hát döfd belém azt a pibát — állt ki a sorból egy vékony sápadt fiatal ember Ha nem adtok jószániatokból, lopni, rabolni nem tudok soha, éhen veszek el. Addig, amig keresztapám rászánta magát a vendéglátásra e főzetett valamit azéheskato náknak. Tetejibe még csapra is ütött egy íélakós bordót, amitől ugyancsak jókedve kerekedett a tizenkét muszkagyereknek. Nagyokat ittak dicsérték a szives vendéglátást, szidták az osztrákot e leborultak a mi gyerekeink vitézsége előtt. Mikor vége felé járt a bordóban a borocska, neki kászolódtak, hogy indulnak tovább. Az egyik azonban meg kötötte magát. — Nem megyek, mikor ilyen szívesen látnak, — De jössz velünk Nikulaj, biztatták a többiek a fiatal legényt, aki egy kicsit már sokat talált inni. Nikulaj azonban úgy találta, hogy a soknál is van több s ki akarta venni beiőle a részét. — Kutya legyek, ha megyek — feleseit az újabb hivó szóra. — No hát kutya vagy Nikulaj, — Veszett kutya vagyok batyukám, de te ne félj tőlem, azt harapom meg aki téged mer bántani e addig szorgoskodott, míg kezet nem csókolt az öregnek. A vége az lett, hogy ott hagyták a többiek s sebes váglatással indultak be délnek. Niknlaj pedig neki feküdt a kancsónsk s addig szo- pogáita a begyalja nedvér, inig tehetetlenül végig nem vágódott a földön. — Mit tegyünk most veié ? — kérdezgette keresztapám inkább önmagától, — még valami kellemetlenség kerekedik ebből a do’ogból, — Sose búsulj rajta — biztatta a felesége egyszerűen eltesszük láb-alól. — No persze az lenne még csak furcsa állapot. — Hát akkor süsd meg, — fakadt ki a nagyasszony — aki kicsit szégyellő, hogy olyan kevés bátorság szorul a kedves férjeurában. — Talán elhivatnánk a tiszteletei urat ? koczkázfatta meg a kérdést az öreg, s feleletet sem várva, szalajtott engema jó tiszteletes űrért. Ferizehogy elfelejtettem siettemben köszönni a miért kijárt az obiigát bátbavágás, a második a miért annyira siettem, a harmadik meg, mert megint háborgattam. Mikor előadtam a különös esetet, a tiszteletes ur szó nélkül vette a kalapját s jött velem hozzánk. Nem tudom mit tanácskoztak a nagy eperia alatt hármasban, csak annyit tudok, hogy egyszerre kiadta keresztapám a parancsot, s megnyergeitette a muszkakatona lovát. — Le fog esni róla dörmőgte a mi vén kocsisunk, a mint látta, miként emelik nyeregbe a tehetetlen részeg katonát s én előre vihogtam ennek az epületes látványosságnak.
