Kun-Halas, 1900 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1900-08-26 / 35. szám

IV. évfolyam.

Kun-Halas, 1900. Augusztus 26.

35. szám.

Kéziratokat nem adunk vissza.

Az előfizetési és hirdetési di jak Kun-IIalason fizetendők.

Szerkesztőség és kiadó- hivatal: Fö-utcza 1254. szám.

Felelős szerkesztő és laptulajdonos:

Dr. Hermán Ferencz.

Közgazdasági és társadalmi hetilap.

Előfizetési árak:

Egy évre 10 kor. — fill.

M , 5 „ - „

Négy. „ 2 „ 50 „

Egyes szám ára 20 fill.

Hirdetési dijak:

Petit soronként előfizetőknek 6 fillér, nem előfizetőknek 10 fillér. Nyilttér: petit soronként 20 fillér.

Megjelen minden vasárnap.

Feiekezet.

Hiába áltatjuk magunkat a találmányok korszakának nagyhangú jelszavaival és hiába hirdetjük törvényben és külsőségekben, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség gyermekei vagyunk. Nem igaz. Hazugság ez, mint annyi más konvenczionális frázis, mely nyomorúságos állapotok leplezéséül szolgál.

E czikkben a felekezeti békéről akarunk szólani, mely, bármit írjanak is a szubvenczionális napilapok, bármint hirdessék azt a zöld bsztalok mellett a megyeházak tanácstermében — nincsen. Nincsen meg sem a kedélyekben, sem a való élet nyilvánulásaiban.

De nem csak hogy nincsen meg, de mindinkább tátongóbb lesz az ür, mely a felekezeteket egymástól elválasztja. Milyen óriási nagyot csalódtak azok a népvezérek, akik az 1789-iki franczia forradalomtól kezdve megcsinálták a 19-ik század szabadság forradalmait. Vájjon minőnek álmodta Franklin Benjámin, Danton, Kossuth Lajos, Petőfi az ember szabadságát 100 vagy 50

esztendő múlva? Azt hirdették, hogy az emberiség, amely forradalmakkal vívta ki magának a test és a lélek szabadságát, mindig csak előre fog haladni ezen az utón s megjósolták, hogy 50—100 esztendő múlva olyan szabadsága lesz az embernek, aminővel csak élni tud.

Csalódtak ezek a próféták. Nem előre megyünk a szabadság utjain, hanem visszafelé. Nem oldjuk le vas következetességgel a középkorban ránk aggatott bilincseket, hanem azokat, melyeket apáink már eldobtak, ismét kikotorásszuk a história lomtárából és magunkra vesszük. 10—15 esztendő óta bűvös középkori áramlat borzongatja Európát és egymás után fonnyadnak el a szabadság piros virágai. Fonynyadnak nálunk is, egyik-másik már el is pusztult. Legpregnánsabb jele ennek az a körülmény, hogy mind jobban kezdi dominálni politikai és társadalmi életünket a felekezet kérdése. Hire-nyoma nincs már ebben a hitetlen korszakban a vallási rajongásnak, az intenzív hitéletnek, mely a régi időkben a felekezeti kérdés szülő oka volt. S mégis — és

ez a csodálatos ebben a jelenségben, napról-napra erősebben domborodik ki a felekezet jellege és napirenden vannak a felekezeti botrányok. Az ok most egészen más, mint a régi időkben volt, az eredmény mégis ugyanaz!

Ebben a hitetlen korszakban csakis és egyedül profán, anyagi és stréber motívumok csinálják a propagandát a felekezetiességnek és sajnosán jellemzi energiánk megfogyatkozását, hogy ellenállás nélkül engedik át magukat a türelmetlenség tévtanainak.

A sok közül csak egy példát hozunk fel a legközelebbi múltból: az egyetem czimersértés botrányait. Ahelyett, hogy együttesen hazafias lelkesedéssel, az egyetem méltóságához méltón demost- ráltak volna, gyülölséges viszály támadt a katbolikus és zsidó vallásu egyetemi ifjak között, ez a viszály, hogy miféle botrányoknak a kezdetét jelenti, azt talán csak azok tudják, akik önző czéljaik elérésére az ifjúság felheczcze- lésében is segédeszközt látnak. A heczcz- nek ez a neme pedig óriási romlást visz véghez az ifjúi kedélyekre, mert téves irányba tereli az ifjúi szenvedelmet,

A „ KUN-HALAS u tárczája.

A riporter

1. jelenet.

Az amerikai Pacifice-Vasuíak egy pompás txpressYonaia óránként 120 kilométernyi sebességgel robog keresztül Déi-Amerika egyik végtelen preyén. A hatalmas mozdony kürtője végtelen oszlopban ontja a kavargó kékes- szürke füstöt. Több ezer kilométernyire se hol egy város, egy őr ház egy megállóhely. A vonat egyik pazar fénynyel bútorozott szalonkocsijthan til X anszony a világhírű énekesnő. Valladoidba u.azik a hol öt estén át fog fellépni, esténkint 5000 dollárnyi tisz- teletdij mellett. Torka az a megbecsüihetlen aranybánya a tttrhetlen meleg daczára állandóan fekete selyem kendőbe burkolva. Kis tekete kéziböröndjében kincseket érő ékszerek. Édes reny heséggel dől le a kocsi préselt bőrrel bevont foteljében és félig elszuny nyadva kellemes ábrándokba ringatja magát, hírről dicsőségről, az újabb milliókról, a melyeket rövid idő alatt összeénekelni szándékozik . . .

A vonat egyszerre a nyílt pálya közepén

megáll. Minden oldalról vad csatakiáltás hallatszik. Marczona, álarczos alakok ugranak fel a mozdonyra, megkötözik a vonat személyzetét és az utasokat. Most megnyílik a sza lonkocsi ajtaja. Egy hatalmas magasteremtü haramia lép be úgy látszik a banda vezére egyik kezébe tőr, a másikban revolver. Az arczát lárva borítja, a mely alól kiláíszik hosszú szőke szakái». A következő pillanatban leveszi a lárvát majd leveszi a félelme tes szakáit is, jegyzőkönyvet és iront vesz elő és egy korrekt dzsentlemen udvariasságával megszólal.

— Engedje meg asszonyom, hogy bemutassam magam : Janes Üider vagyok, New- York Herald tudósítója. Kérem kegyeskedjék lapom számára valladoiidi vendég szereplésének közelebbi részleteit elmondani.

II. jelenet.

Közép-Afrika, az egyenlítő aiati tájék. Tisztás egy dús banánerdő közepén. Alkony — Egy emberevö törzs több száz félmeszte- len tagjaival guggolva a földön. Közepén máglya lobog, a mely előtt misztikus toliakkal és üveggyöngyökkel díszített törzsfőnök íoglal helyet. Kissé oldalt vagy 20—30 megkötözött európai fehér vászon fisak kai és hosz- szu látcsövekkel. Az egyik vad épen most mészárolta le és dobta tüzie az elsőt, miközben a többi félmeztelen alak vad kiáltásokkal tánczolja körül a láncot, csillogó louiank- ját forgatva. Most a másodikra kerül a sor. Hoeszu szikár ember az angolszász faj típusa. Láttára a törzslőnök szakértőén csattint nyelvével és vérfagyasztó mosolylyal szól.

— Ez a ficzkó hidegen kitűnő lesz . . .

A szikár ember azonban még mielőtt letépnék róla a ruhát felemeli kezét és a főnök felé fordulva megszólal.

Kész vagyok meghalni, oh dicső fejedelem, unokája a napnak. De miéiőtt eltávoznám a földi emberek biroda mából, engedd meg, hogy egy utolsó alázatos kéréssel járuljak kegyes színed elé.

A törzsiönök felpillant. Intésére a hóhér lebocsátja a csapásra emelt bárdot. A hatalmas ur bizonyos kíváncsisággal szói:

— Nos beszélj, fehér rabszolga. De gyorsan, mert az éj rövid és a fekete Yülegeny éhezik 1

— Engedd meg tehát, oh fenséges fia a Holdnak, egy órára visszatérjek a fehér rabszolgák által lakott földre ; hogy enyéimet