Kun-Halas, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1899-01-01 / 1. szám
III. évfolyam. 1. szám. Kun-Halas, 1899. Január 1. К U N - H A. L A S SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Fő-uteza 1254. Megjeleli minden vasárnap. HIRDETÉSEK DIJA: 3 hasábos petit sor előfizetőknek 3 kr. nem előfizetőknek 5 kr. Kis Hirdetőben 40 kr. bélyegilletékkel. Egyes szám ára 10 kr. Előfizetési ár: egész évre 5 írt, léi évre 2 frt 50 kr., 3 hóra 1 frt 25 kr. Nyilttér: 3 hasábos petit sor 10 kr Előfizetési felhívás. Lapunk mai számával a harmadik évfolyamot kezdi meg. A két év részvétlensége, a kellő támogatás hiánya miatt, kevés reménynyel lépünk az uj év folyamba. Tisztán áll előttünk, hogy a mai kor igénye közt, ekkora városnak egy helyi sajtóra szüksége van, mert a sajtó — sok egyéb mellett — még a társadalom intelligenti- ájának is fok mérője. Ahol egy helyi lapot fenn tudnak tartani, ez minden esetre arról tanúskodik, hogy a társadalom érett, s érdeklődik a közügyek, a helyi élet mozgalmai iránt. Hogy nekünk mégis a megélhetéssel oly keserves harczot kell harczolnunk, — annak okát talán redactionkban is kereshetnénk. Sok szavunk nem esnék, és vádolni senkit nem vádolnánk, ha eltérve kitűzött czélunktól, existentiánkat a s zeni é 1 у e s к e d é s r e alapítottuk volna, mint a hogy ez igen sok vidéki lapnak létföltételét képezi. — De mi — tanú a két óv — mindig távol áltunk a s z e m é - lyeskedésektől s a közjót igyekeztünk szolgálni. Ep ezért a baj okát nem magunkban véljük feltalálni, hanem a nagyérdemű közönségben, ahol várva-várják a „Kun-Halas“ megjelenését, el is olvassák, de elő fizetni nem akarnak. Pedig nagyon sokan vannak, akiknek társadalmi állásuk, intclligentiájuk- nál fogva, mintegy 'erkölcsi kötelességük volna azt a helyi sajtót támogatni., amely nem a személyes piszkolódásokban, hanem a városi ügyek s a közérdekek önzetlen szolgálatában találja fel nemes hivatását. Szomorú és társadalmi állapotunkat s városunk lakói erkölcsi érzületét jellemző tapasztalat lenne, ha egy lapot „Kun-Halas“ város közönsége pártolni képtelennek bizonyulna. A mit mi lapunkban a város közönségének adunk, azért, azt hisszük, nem áldozat az előfizetés azok részéről, kiknek ezt anyagi helyzetük megengedi. Önzetlen munkásai voltunk a közjónak, kitűzött czélunktól egy lépésre sem tértünk el, tehetségünk szerint a legszebbet, legjobbat, legtárgyilagosabbat iparkodtunk nyújtani s talán nem csalódunk, ha azt állítjuk, hogy irányunkkal, működésünkkel, osztatlan elismerést sikerült kivívnunk s az eredmény még is mi? Panasz és pedig jogosult panasz a pártolás tekintetében. Halas város müveit közönségétől a sajtó, mely közmegelégedésre szolgál, külömb, sokkal külömb pártfogást érdemelne. Nem szégyeljük a panaszt, mert nem a magunk érdekében panaszkodunk. Nem személyes érdekeink iránt akarunk rokon szenvet kelteni. A mi panaszunk a közérdek panasza, mert mi, kikre nézve a lap szerkesztés még a várható legmagasabb pártfogás mellet is, igen súlyos áldozat, a lapszerkesztésben egyéni czél- jaink elérését nem is kereshetjük. Mi csak harczosai vagyunk a közjónak. aközérdeknek, de magunkat nem azonosíthatjuk velők. Akkor tehát, mikor óriási részvétlenséget tapasztalunk küzdelmünk iránt, csak a közügyek iránti érdeklődés lanylia- ságát látjuk és azt, hogy nem előre hanem rák módra, hátrafelé kíván haladni közönségünk, ez pedig nem velünk, hanem a közjóval, mindnyájunkkal szemben való közömbösséget jelent. KÖZGAZDASÁGI és TÁRSÁBA!! HETILAP. A „KUN-HALAS“ TARCZÁJA. u j év. Ismét egy év tűnt el az örök semmiségbe, a múlté lett időszámításunk szerint az 1898-ik esztendő is. Elvitte magával legszebb remónye- nyeinket, mik csak remények maradtak mindvégig, el — azt a csekély örömet, mely csak egy csepp habzó gyöngy a fájdalmak csordultig telt kelyhóben, elvitte búnkat, szenvedéseinket, miket, inig a múlt jelen volt, fölénk árasztott. Elvitt mindent az öreg esztendő örök sírjába. És ma? . . . mikor az elaggott, összeros- kadt esztendő utolsq éje után, az uj élet, az uj esztendő hajnala felhasad, itt állunk újra mi emberek: egyikünk remónytelve nézi az első nap üdvözlő sugarait, vágyik, reméli az újtól azt, mit a régi megtagadott, másikunk, kinek szivében a múlt, ideált, remény virágot, bizalmat, mindent, mindent letarolt s csak keserű tapasztalatot ültetett helyükbe, néma borongással, elmélázva gondol a feltűnt jelenre s aggódva kérdi önmagától: lesz-e erő, bátorság, bizalom, elviselni a terhet, ha a jelen hasonló lesz a múlthoz? Szegény uj esztendő, szegény csecsemő, ki még csak nehány órás vagy, hány ezer embernek hoztál komor gondolatot születéseddel? ! Itt állsz előttünk, mosolyogsz, üdvözölsz minket, szólni, biztatni akarsz, minta csecsemő, ki először mosolyog az aggódó édes anyára, de kinek ajkai némák maradnak a szótól s mégis a szónál ékesebben beszélnek mosolygó ajkai. Ki ért meg közülünk téged is, ki mindnyájunké vagy? Ki lesz az, ki benned nem csalatkozik? Kinek léssz gyönyörűségére, kinek fájdalmára? Kinek teljesíted vágyait, reményeit, kitől veszed el még a puszta reményt is ? . . . . Kérdjük tőled, te pedig titkolózva mosolygó ajkaidra teszed ujjadat s néma maradsz. Pedig mit nem adnánk, ha ajkaidat igaz szavakra megnyitnád?! .... Legyen homályban a jövő, legyen csak sejtelem, aggódó remény még az öröm is, mindaddig, mig meg nem születik s takarja sötét fátyol mentői tovább azok sorsát, kiknek számára bánatot hoz jövőd. Nem jósolni jöttél, hanem gyógyítani, felújítani a remény hamvadó parazsát, uj reményt hozni a csüggedő szivekbe. Varázsdalt penget a remény a keblekben, élteti a kedélyt, határt szab a kétségbeesésnek, erőt ad a küzdésben, gyógyító balzsamot a fájdalomhoz. Ezt az erőt, ezt a balzsamot, ezt a vigasztalót nyújtja a te születésednek hajnala. * Te magad vagy a remény, légy üdvözölve! Mit adsz? Mitől fosztasz meg? Megtar- tasz-e egymásnak szeretteinkkel, elveszed-e őket tőlünk? letaszitod-e őket a sir mélyébe, vagy engeded-e velünk tovább élni, tovább örülni; tovább szenvedni? Engeded-e, hogy szivünk csalódva, megszűnjön ideálokért lelkesülni, vagy megadod-e munkánk sikerét? — Oh! ne felelj e kérdésekre, mert válaszod rettentő lehetne. E kérdések az Istenség elé tartoznak, oda pedig csak a remóuy nyújtja szárnyait, oda csak imánk lehet. A te születésnapodnak hajnalán a reményt kell szivünkben érezni, melyet te meg- hozál, megerősitél: imának és nem a csüggedós szavainak kell ajkainkon lebegni; hála és köszönet a múltért, ima a boldog jövőért. Küzdöttünk és hiába, — bíztunk és csalódtunk, — szerettünk és elhagytak; keserű gondolatok, szivettépő eszmék a letűnt év sir- halmán; ám a szív, ha csügged is, nem vesztheti végkép bizalmát, a csalódás uj kísérleteknek szárnyait nyújtja elénk, ösztönöz a jobbnak, szebbnek keresésére. Hiszen nincs az a sötét kebel, melyben legalább halványan derengő világosság gyanánt ne őrködnék a remény. Remélni pedig már magában boldogság, a remény teljesülése csak a boldogság fokozása. Csepegtesd ezt a balzsamot, a reményt szivünkbe, ha a jövő csapásai csüggedóst hoznának belé, tartsd meg azok szeretetót számunkra, kik sziveinkbe vannak vésve s kiket, ha a sors kilép, szivünk egy darabját tépi ki, áldd meg munkánkat, fáradságainknak, törekvéseinknek nyuitsd a győzelem és siker pálmáját, éltess, mig élsz s ha majdan, mint az ember is, elaggva, leszállsz teiss neved a múlté lesz és átadod helyedet utódaidnak, adja az Eg Ura, ki a te sorsodat is intézi, mikóp elmondhassuk, hogy te és mi igazán boldogak voltunk. Légy üdvözölve 1899! Légy boldog újesztendő! К о z i c s Zoltán.
