Kun-Halas, 1898 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1898-12-25 / 52. szám
Űeczmeber 25. KUN-HALAS. 1898. Nagy Karácsony szent ünnepe, a te emléked mutatja meg nékem az utat, a melyen indulni kell. Az Istenember elévülhetetlen tana i- banvan meg az az erő, amely mozgatja a müveit népek életét és ez az erő a I élekből fakadt. Maga ez a lélek az erő, amely istentől az embernek adatott! Ez a lélek pedig való és halhat atla n. Nem az írás szavaiban, de lényegében van az erő, fegyver, az élet sava-édessége, a melyék fentartják és mozgatják egész földi lételünket, — ez az a világosság, a mely után Izrael népe áhítozott . . . Ha ez a 1 é 1 e к elköltözik a testből, az ember felbomlik az alkotó kémiai elemekre ; felbomlik, mert elhagyta az az erő, a mi összetartja, működteti ez élettelen anyagokat; a mely alkotásra, rombolásra készteti az embert és E m bérré tesz egy csomó v a s a t, m e s z e t, szenet, fosfort, vizet. A legtisztább lélek, a legmagasztosabb erő Jézus által született meg, — a kit épp ezért az emberiség Isten fiává fogadott. A legtisztább és legmagasztosabb volt azért, mert egész működését az önzetlenségre, a s z e rete t r e alapitá! . . . Egy világot hódított meg tanaival, mert minden ember érezte, hogy a szeretet fensége az, a mely diadalmaskodni tud mindenek felett, ellentáll az elmúlásnak és irányítja a földi eletet. Ebben a szeretedben találja meg megoldását az emberi lét nagy problem iája is. „Szeresd felebarátodat, mint tennen- magadat. “ Ott, hol szeretet van, ott tökéletes az „élet,“ ott van megelégedés, ott van gazdagság, ott van boldogság, ott haladás, alkotás, ott élnek nemes eszmék, ott rajzanak magasztos ideák, ott, hol tiszta, jézus i szeretet tölti be a sziveket, ott imádják Istent, szeretik a felebarátot, a hazát és minden nemest.. Ott, hol a legtisztább erő : a s z e- r e t ő lélek él és működik, ott nincs önzés, nincs hiúság, nincs nepotizmus, nincs gyülölség, nincs harag, nincs bosz- szuság, nincs hitetlenség, ott nem eladó a polgári becsület, ott lelkesülnek, rajongnak a közjóért, ott m i n d e n e in bér hűen t e 1 j e s i t i kötelességét! Jézusi szeretet. — jöjjön el a te országod. Amen. Dr. Hermán Ferenc. Karácsonykor. Itt vagy ismét felséges ünnepe a keresztyén világnak. Valahányszor e felséges ünnep hajnala derül reám, mindannyiszor hiszem és vallom, hogy az ember az Isten remeke, a teremtés koronája. Aíily nagyszerű bölcsesség, mily világot mozgató erő, mily szellemi hatalom kiinduló pontja az első karácsony. Felnyílik az ember előtt az eszmei világ kapuja, a nyert anyagi világ önző hatalmát, zsarnoki kegyetlenségét korlátok közé szorítja s a testi emberbe égő vágyat önt, hogy magasabbra törjön a gyöngynél, állandóbbat keressen a hervadó babérnál s nemesebb kincset kutasson a ragyogó aranynál. Világot újjá szülő elv nyert valóságot ezen a földön, midőn először zendiilt az öröm dal, midőn eggyé olvadt a föld és az ég. A sivár kietlen mező, im tündér kertté válik, csoda fényben fürdik a betlehemi puszta. Angyalok jönnek le a magas égből, oly édes a dal, oly kedves az ének, megdobbantja az egész világ szivét elvonja a zajgó tivornyától a figyelmet s oda vezeti, hol egy kis csillag ragyog, melynek rezgő fénysugara megvilágítja a még előbb sötét keblet és e csillagnak nemcsak fénye van, de érlelő melege is. mert im a szivet termő talajjá alakítja át, be fogadja oda az isteni szeretet s aztán csodás alkotásokban az emberiség boldogság gyümölcsét érleli meg. A jótékony intézetek sokaságával bizonyítja be, hogy az első karácsony ünnepe, nagy eseménye, nem múlt el nyomtalanul, hanem az a világ, az emberi tökéletesedés kezdő pontja, vezetője lett. Hány karácsony ünnepe hűlt máraz enyészet tengerébe? valahányszor uj jön, mindig meghódítja a szivet, magához vonza a lelket, úrrá lesz az érzelmekben. Úgy látszik, mintha a mindeneket alkotó szeretete, karácsonykor egy rövid időre lefegyverezné az embereket, s a béke angyala fé-nyes szárnyaival örömöt oszt mindenfelé. Palotákban, kunyhókban ragyog, ragyog a karácsony örömének tüze. Szegény és gazdag egyaránt kiveszi részét a szép karácsony szivet boldogító áldásából. A gyermekek ujjongó zsivajjal, ártatlan szivüknek boldog mosolyával várják a kis Jézust, a kit ők mód nélkül szeretne^, a kit szivükbe zárnak és a kit az életben követni akarnak. Itt vagy szép ünnep! tedd széppé az emberek által sokszor sivárrá tett földi életet. Hozd óh 1 hozd az igaz szeretetet a lelkek drága kincséül, hogy a gyász és siralom éneke öröm és jóllét zsolozsinájjává változzék és a föld a nehéz küzdelmek színhelye, ások könny ban, hisz ilyent még most is látni eleget, nein csak erdő szélben, hanem minden felé. E magánosán álldogálásról támadt ezeknek az a neve, hogy: „koezafa,“ a koczabárány, koczamalacz, stb. analógiájára, mely tudvalevőleg a magánosán (anya nélkül) felnövő állatot jelenti, S ha már egyszer vadkörtefa = . koezafa, mi természetesebb mint hogy vadkörte — kocza. Népünk régi életmódjának is számos emléke maradt meg ma is körkeletü szólamokban. Ha ki valakit (pl. cselédet vagy napszámost) el akar utasítani a házától, azt mondja: „Majd megmutatom, hogy merre van a torony.“ Köny- nyen elképzelhető, hogy milyen viszonyok közt keletkezett ez a mondás. A ki legelőször alkalmazta, bizonyosan úgy járt el, hogy a csapnivaló juhászt, vagy gulyásgyereket fölvezette egy buczkára és megmutatta neki a tornyot: Arra elmehetsz, isten hírével. Ha „kimérik valakinek a házhelyet“, vagy „kiadják a bérbárányt“, vagy pláne „kiházasitanak“ valakit, ennek mind igen gonosz értelme van; dé milyen világosan mutatkoznak azok a viszonyok, melyek közt létre jöttek. A házhely kimérés, meg a kiházasitással való fenyegetés bizonyára az apa és fin közti czivakodás alkalmával keletkezett; a bérbárány mindenesetre a juhászbojtárra vonatkozott, a kin már semmikópen sem fogott a jó szó. Az sem utolsó, hogy népünk a városi elöljárót „huzó- vonyó-“nak nevezi, Mondjuk, hogy ez is a régi állapotokra vonatkozik ; maga a kifejezés alakja mindenesetre elég régies s annyit legalább is mutat, hogy az illető müveiét már igen régi időkben ismeretes volt nálunk. A városnak és népének történeti viszontagságai is nem egy nyomot hagytak a nép nyelvében. Ki ne hallotta volna már, mikor valakinek azt mondják . „Majd kikapod a nyargalok“ E mondás a múlt századok zivataros napjaira mutat vissza, s nytdvtörténetileg is igen érdekes tünemény. Ha valamely várat, vagy várost akkép foglaltak el, hogy az ellenség véletlenül berohant a kapun, vagy pedig a kitört védőket visszavervén, azokkal együtt ő is berobogott, ennek az volta műkifejezóse, hogy : „megezután következik. A specialis halasi beszédben is vannak olyan kitételek, melyek habár nem is olyan ősrégi, de ma már egészen elfeledett állapotok emlékeiül tekinthetők. Minden további fenékkeritós mellőzésével nézzük most ezeket. A régi világban (a régiség itt legföljebb 2—3 száz évre értendő), a házak bemeszelése túlságos fényűzés számba ment, különösen itt az alföldön, a hol csak messziről szállítva lehetett meszet kapni. Egyes félreeső tanyákon még ma is látni, hogy a házak egészen feketék s a meszelést a tulajdonos fölösleges fényűzésnek tekinti. Mikor Halast tuladunai emberek újból tömegesen megszállották (körülbelül 200 évvel ezelőtt), természetesen oda csinálták a várost, a hol helyben volt a „tapasztani való föld“, t. i a rét szigeteire. A házakat megépítették, meg is tapasztották, volt miből, a bemeszelés azonban boldogabb időkre maradt. A „város“-nak, mint hatóságnak épületeit azonban akkor mindjárt bemeszelték s igy történt, hogy a város egyik házát elég volt csak egyszerűen igy jelölni meg: „fehér ház“. Ez az elnevezés máig fenma- radt az illető „örökségen“ s a mai ember nem tudja, hogy mi a csodának nevezik azt in specie „fehér“ háznak, holott a föbbi is fehér, sőt maga a .„fehér“ ház ma már többnyire nem is fehér, hanem hol sárgára, hol vörösre van mázolva. A „sárga kocsma“ ma már eltűnt a föld színéről, de a neve még emlékezetben van, s bizonyára olyan időkből datálódik, a mikor a sárgára meszelt ház még ritkaság és curiosum gyanánt szerepelhetett a városban. A „sárgá“-ról jut eszembe egy ma már országos keletre jutott halasi mondás: „Leitta magát a sárga földig“. Mások előtt érthetetlen, mert azt mondja, mért legyen a föld „s á r g a“, Mi azonban jól tudjuk, hogy a sárga föld nem a föld színén való földet jelenti, hanem a sokkal mélyebben fekvő sárga földet, s a kifejezés mély értelme épen abban rejlik, hogy az illető nem ám hogy csak a földig itta le magát, hanem annál sokkal mélyebben, le egész a sárga földig. íme valamely vidék geológiai alakulásának milyen hatása van a nyelvhasználatra! Ez az utóbbi adat különben nem az ősrégi, ma már elfeledett viszonyokra vonatkozik. Sőt ellenkezőleg. Epen azért gyerünk vissza a régiségekhez. Ősapáink, mikor a várost megszállották, valószínűleg kéményt is raktak házaikra, legalább sémi nyoma sincs annak, hogy e vidéken töménytelen házakis lettek volna valaha. Hanem egy házra elég volt egy kémény. Mikor a mostani városháza felépült, arra, mint nagyobb szabású épületre nem lehetett elég egy kémény. A halasi embernek ez, mint akkor szokatlan és a rendes állapottól eltérő minémiisóg úgy a szemébe tiint, hogy a városházát, midőn periphras- tice akarta említeni, igy szólt róla: „a nógykó- ményű ház“. Ma is fen van még a szólam: „Majd megmondják anégykéményű háznál“, t. i. hogy melyiknek van igaza a vitázó vagy pörös- ködő felek közt. A halasi határt valaha nagy kiterjedésű erdőségek borították. Régi térképeken még most is látni a felírást: „Halasi erdő“ mérföldekre terjedő területről, a hol ma csak egy-egy sanya- rodott nyárfát talál az ember a buczkák tetején. Az erdőség pedig tulnyomólag kemény-fa erdő volt: tölgy, vadalma, vadkörte. A tölgyeseknek utolsó maradványai a vidéken a fehértói erdő egy része és az volt meg a vadkerti „tölös,“ melyet nem rég irtottak ki, s melynek helyén a vadkerti indóház épült. Az erdőt a települők irtották ki, még pedig természetesen első sorban az értékesebb kemény fát, a mely újra nem is növekedvén meg, azután a szaporább nyár (legújabban az akácz) lett uralkodó fája a vidéknek. Volt azomban az akkori halasi emberben is annyi élelmesség, hogy midőn egy-egy tábla erdőt szántó földnek megcsinált, az értékesebb gyümölcs termő vadkörtefákat a szántóföld közepében is meghagyta. Természetes, mert más jóravaló gyümölcs akkor alig lehetett itt, a vadkörte pedig jobb híján, ma is megehető portéka. A magános vadkörte fák tehát az erdőszélben mindenütt találhatók voltak a határ-
