Kun-Halas, 1898 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1898-10-30 / 44. szám
II. évfolyam. 44. szám. Kun-Halas, 1898. Október 30. KUN-HALAS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Eő-utcza 1264. Megjeleli minden vasárnap. I HETILAP. HIRDETÉSEK DIJA: 3 hasábos petit sor előfizetőknek 3 kr. nem előfizetőknek 5 kr. Kis Hirdetőben 40 kr. bélyegilletékkel. Egyes szám ára 10 kr. Előfizetési ár: egész évre 5 fit, fél évre 2 frt 50 kr., 3 hóra 1 frt 25 kr. Nyilttér: 3 hasábos petit sor 10 kr Az új költségvetés, ív. A városi tulajdont s részben jövedelmi forrást képező középületek fentar- t.ási költségeire vonatkozólag az alapul vett költségelőirányzatokban foglalt adatok ezen kiadásoknak fokozatos és rohamos emelkedését mutatják. Kisebb-na- gyobb javításokra szükségesnek mutatkozott u. i. 1894. évben 2928 frt 40 .kr. 1895. „ 3050 „ — „ 1896. 3256 „ — „ 1897. „ 3891 „ 55 „ 1898. „ 4325 „ — „ 1899. „ 4955 — ,, Kézművesek számlájára, mely számlák összegének jelentékeny része szintén a középületek fentartása s javítása körül teljesített apróbb munkálatok dijait foglalja magában, előirányoz- tatott: 1894. évben 2202 fi rt 52 ki 1895. ?! 2.895 11 52 „ 1896. 3436 ii 9 7 „ 1897. ?! 3199 43 „ 1898. ?! 3203 ii 48 „ 1899. ?! 3231 „ 36 „ mely utóbbi összegeknek felét a tapasztalati adatok alapján oly kiadásoknak kell tekintenünk, melyek, mint elébb jeleztük a városi középületek fentartása s jó karba helyezésére, esetleg a szükség követelte kisobbszerü átalakításra igénybe vett kézműves munkálatok érdembere fejében fizettetnek ki a város közpénztárából. Tekintetbe véve azt, hogy sem ezen időszakban, sem azt megelőzőleg a közel múltban, oly jelentékenyebb építkezések, melyeknek fentartása az imént felsorolt kiadási összegekben jelentékeny tétellel szerepelne, nem foganatosíttattak, ezen fentartási költségeket csaknem teljes ösz- szegükben azon javarészben r é g i, r o- z о g a épületek rovására kel! Írnunk, melyek ember emlékezet óta fenállva évenként toldozt'atnak-folfoztatnak, minden gyökeres átalakítás és okszerű terv mellőzésével, csupán azon okból, mert rövidlátásunknak jobban tetszik 4000 — 6500 frt évi fentartási költséget fordítani, csak ideig-óráig fentartható ócska, pusztulófélben levő épületekre, melyek jó része az okozott anyagi káron kívül állandó botránykövét képezi minden jogos követelésnek, mely a haladó kor igényeinek okszerű kielégítését várja s várja azt oly város közönségétől, melynek polgárai ezen igények ismeretében, azok iránt kellő fogékonysággal is bírnak. A város közönsége tulajdonát képező középületek leltárszerinti becsértéke 153500 frtra rúg. Ezek közül azon épületek, melyek egészben közczélra igénybe vétetvén, jövedelmet éppen nem nyújtanak, 80700 frt értéket képviselnek, mig a többi 72800 frt értékű épület jövedelmez évenként, mint már kimutattuk, 7100 forintot. Eltekintve attól, hogy a hivatalos becsű a valód' értéknél jelentékenyen alacsonyabb értékűnek tünteti fel ezen épületeket, e hivatalos adatokat véve a számítás alapjául, tagadhatlan, hogy az épületek jövedelmezősége, a befektetett tőke 9 7: ,oo °/o-a, általában kielégítő, kielégítő különösen azon okból s mert ezen épületek s részben közczélokat is szolgálnak s mint ilyenek jelentékeny mérvben csekélyebb jövedelmet szolgáltatnak, mint egyéb értékesítési mód mellett szolgáltatnának. E jövedelmezőség teljesen megfeA „KUN-HALAS“ TÁRCZÁJA. Dal a boldogságról. Ószi idő: mély köd, hervadás a tájon, Elmúlott a szép nyár, miként boldogságom. Mit zizeg a levél fuvalmán a szélnek, Hervadó virágok vaj miről regélnek, Piczi dalos czinkók mit dalolnak az ágon? — Oda van, oda van az én boldogságom! Csillogó harmatcsepp mossa a levelet. Az arczomat könny-ár, mely búsan lepereg. Mit sir a falevél ? lesz még újra tavasz, De lelkemnek nem lesz: csak zord tele, csak az, Örök az én könnyem, örök az én gyászom: Oda vau, oda van az én boldogságom! De miről zengedez vén, rozoga lantom?! Hiába: megszokta, azért szól ily hangon. Anyám sirhalmánál a gyászdalt dalolta, Bármiként pengetem, gyászol, -zeng azolta. Máskép szóló dalra, vidámabbra vágyom: — Oda van, oda van az én boldogságom! Hazudik ez a lant, hazudik a húrja: — Vesztett boldogságom megtaláltam újra. Nem mondom: hol leltem, nem mondom meg [néktek, Hej! gonoáz a világ! megirigyelnének. Ne tudja meg senki, senki a világon : Te vagy barna kis lány, az ón boldogságom! Mosgay Gyula. Halottak napja. Olt nyüzsögnek az élők a holtak birodalmában. Megelevenedik a temető szokott néma bus képe, az ősz utolsó virágai el borítják a néma sirhantokat, ki gyulnak a gyertyák és mécsek az örök szunnyadók felett. Koszorúk, virágok, szomorúan pislogó gyertyák fénye összeolvadnak, rávetik világukat a gyász ruhásalakokra. Halottak napja: a megholtak közöz ünnepe az élőkkel. A siri álmok teljesülnek, e napon. A megholtak újra együtt vannak az élőkkel, a porladó szív szeretetónek tárgyát, az élő, szenvedő szív térdre hajtja a néma hantok előtt, az a két ölelő kar, mely egykor szeretettel övezte körül a sírnak néma lakóját, szivszaggató zokogás közepette, átkarolja azt a kis keresztet, mely mutatja, hogy a szív boldogsága hol szált el. Az élő szív kiönti keservét, a sok zokogás és jajszó összevegyül a siri ágyak felett s ott lebeg a hantok felett, hirdetni, hogy a fájdalomra nem gyógyitó balzsam az idő. És megiudul a néma beszélgetés a holtak és elevenek.között. A sir bilincsei széttörnek, a megholtak kiszállnak sírjaikból és újra ott vannak azokkal, kiknek szeretete őket e napon életre kelté. Az édes anya ott tartja újra a keresztet ölelő karjaiban fiát, kiről pedig a kis kereszt fel irata azt hirdeti, hogy, éveknek évei óta megszűnt az övé lenni. Es amott .... az a három fekete ruhás kis árva, kik csak az imént még szivszagató panaszokkal kérték a sirt, hogy adja vissza nekik áz édes anyát, nem sir többé, hanem ráborul a göröngyökre s mikor azokat csókolja, a megjelent édes anyát illeti csókjaival, a ki ott van újra mellettük. Itt a kálvária mellett a legszebb márvány síremlék előtt, a hol a legdrágább virágok valóságos kis virágos kertet képeznek, a hol az égő drága lángok messze ellátszanak, ott térdel csendes imába elmerülve egy ifjú nő. Olyan ifjú, olyan szép s már is oly nagy a bánata. Férje nyugszik ott, kit a boldogság küszöbéről ragadott el tőle a kíméletlen halál, 2 hónapig volt csak az övé, egy óv óta pedig a temetőé. Ma újra az övé, ime most öleli át a hideg márványt, forró csókokat nyom a fénylő arany felirat minden betűjére, nem hideg többé annak a márvány keresztnek semmije, forró, vigasztaló a néma ölelése, olyan forró, mint annak a lent porladó szívnek a szerelme volt. A mellette levő sirhant keresztjéről az idő lemosta a feliratot. Nem tudja senki, kinek hamvai porladnak aDatta. Oh dehogy nem! tudja az a galamb ősz ember, ki görnyedő léptekkel, zokogva közeledik a sir felé. Harmicz óv óta teszi már meg azt az utat, ki tudja hányadik ezerszer illatos rózsákból szent csokrot tesz a sírra, szivének ravatalára melyből a szeretett menyasz- szonyt ragata ki azelőtt 30 évvel a halál. Az óta a napon minden évben elhozza — a mennyasszonyi csokrot, olyan szépet, olyan szerelmest, mint az a 30 évvel ezelőtti volt, mely a holt ara ravatalát díszítette. Az a lent porladó, bizonyára most is olyan szép, üde, mosolygó, mint azon a napon melyen a boldogító igent súgta pirulással fülébe, az ő szive igy tudja, igy ismeri . . . ifjú mennyasszony, agg vőlegény, kik ma újra egyi.it vannak. Az agg vőlegény csendes imában suttogva mondja el az ifjú mennyasszonynak: szive ma is az övé, ma
